Az egykori Buda határát elhagyva ez már Hidegkút község (kis részben pedig Nagykovácsi) területe volt, mielőtt a kerület része lett. Helytörténeti sorozatunkban most e medence Hidegkúti úttól keletre eső városrészeit járjuk be: Hársakalját, Kővárt, Erzsébetligetet és Gercsét.

Hogy túl járunk a régi budai határon, azt a fel-felbukkanó határkövek jelzik. Az 1873-as városegyesítés után felállított masszív kőtömbök közül sok áll még ma is eredeti helyén. Megtalálhatjuk őket a Kővári út mentén, a reptér sarkán, de az Újlaki-hegytől a Virágos-nyeregig tartó gerincen is.

Régi határkő a vitorlázórepülő-tér sarkánál

Hársakalja és Erzsébetliget napjainkra javarészt teljesen beépített, kertvárosi terület lett. Előbbi helyén korábban a falu egyik kőbányája volt, nevét pedig a környékre jellemző egykori nagy hárserdőkről kapta. Utóbbi Erzsébet királynéról, a budai hegyek szerelmeséről nyerte elnevezését, és az 1920-as években kezdett el benépesülni. Érdemes megemlíteni, hogy Budapesten van egy ugyanilyen nevű városrész Mátyásföldön is, illetve itt, a medencében is van még egy városrész, Erzsébettelek, ami reá emlékeztet.

Mindkettő kiépülése arra az időszakra tehető, amikor gyökeresen megváltozott Pest­hidegkút hagyományos képe. Az 1700-as években főleg a Fekete-erdő vidékéről származó németekkel újratelepített Hidegkút a XIX. század végén még szinte teljesen egyöntetűen német nyelven beszélt, csak a környékről házasodott, mezőgazdaságból élt és római katolikus volt. Ehhez képest az 1930-as évekre már egészen más lett az összkép: a századfordulótól kezdve egyre többen telepedtek le a község területén. Először inkább a medence nyugati fele kezdett benépesülni, de fokozatosan ebben a keleti részben is kialakultak az új telepek. Akik jöttek, elsősorban nem a tehetősek voltak: Hársakalja vagy Erzsébetliget lakói is inkább azért választották e vidéket lakóhelyül, mert a fővárosban nem lett volna esélyük megfelelő lakhatáshoz jutni. Túlnépesedett Pest­hidegkút is, sokan szintén a városba jártak be dolgozni, elsősorban nem diplomás munkakörökbe. Egy 1920-as statisztika már azt mutatja, hogy a közel 3300 lakosnak már csak kevesebb, mint 60 százaléka volt német (igaz, vallás tekintetében még mindig 95 százalék római katolikus).

Vörös-kővár az Újlaki-hegyről

A két másik tárgyalt városrész, Kővár és Gercse ekkoriban még nem épült be, sőt, manapság is szinte alig találunk itt házakat, ezek legzöldebb területeink a II. kerületben. Kővár legismertebb része a vitorlázóreptér, de a városrész határa egészen a medencét kerítő hegyvonulat gerincéig felnyúlik. Neve eredetileg Rother Steinriegl: ez volt a Vörös-kővárként ismert 338 méter magaslat német elnevezése. De nem vár volt, hanem kőbánya: jó minőségű hárs-hegyi homokkövet lehetett fejteni itt, amely az utólagos hidrotermikus kovásodás miatt különösen is alkalmas volt építőanyagnak. A Honvéd utcából leágazó Vöröskővár utca földútjától nyugatra ma is láthatók egy felhagyott bánya nyomai.

A gercsei templom középkort idéző hangulata

És ebben a megkapó szépségű és évszázados nyugalmat árasztó tájban áll, a mai Gercse városrészben a gercsei templom. Építőköveinek zömét helyben talált anyagból, azaz az említett hárs-hegyi homokkőből faragták ki. Kivételes műemlékünk: bár Budapest mai területén számos egykori középkori település nyomát tárták fel, de ilyen épségben megmaradt Árpád-kori templom csak egy van. Még csodálatosabb a fennmaradásának története, ha számba vesszük, hogy körülötte már ötszáz éve nincs település...

Az egykor Hidegkúttal, Óbudával, Óbuda­örs­sel és Budával határos Gercse (régebbi forrásokban Gercsény) első említése 1212-ből származik. Az Árpád-kor első századaiban az egész medence, így Gercse is inkább Óbudával és Felhévízzel (és az Újlak helyén álló Szentjakabfalvával) állt élénk kapcsolatban. Előbbibe, az egykor jelentős királyi várközpontba a Virágos-nyergen keresztül vezetett az út, éppen a templom mellett, utóbbiba pedig a Pál-völgyön keresztül jártak az itt lakók. Gercsét a tatárok felégették, de 1242 után újjáépült. És mivel a tatárdúlás után megkezdődött a Várhegyen Buda kiépülése, amely utóbb királyi központtá is vált, a gercseiek egyre inkább arra orientálódtak, és a környékbeli falvakhoz hasonlóan annak várnépét látták el.

Ha ma a templom régi falának dőlve körbenézünk, nehéz elképzelni, hol volt itt a falu. Valószínűleg a Csúcs-hegy felé elterülő, enyhén emelkedő területen, ahonnan a szántás korábban sok középkori cserepet hozott fel. Nem volt nagy, néhány tucatnyi házból állt. Nagy Emese régész 1956 nyarán végzett ásatásai nyomán tudjuk, hogy két egymást keresztező utcája volt; templomát fallal kerítették körül és azon belül temetkeztek.

A régi források megőrizték az egykori dűlőneveket is a falu határában: beszédes bizonyítékai annak, miként hasznosították e tájat, illetve milyen élővilág lehetett régen errefelé. A falu Buda eleste után még egy ideig fennmaradt, az 1580–81. évi török kincstári összeírásban még szerepel Keresi (Gersi) névvel. 1595-ben Esztergom kapitánya, Pálffy Miklós Buda kiéheztetésének tervével tudatosan elnéptelenítette az azt környező falvakat, így Gercsét is. A település megszűnt, a templom maradt, határa a XVIII. században újratelepülő Hidegkút birtoka lett.

A betelepülő németek újították fel az addigra már valószínűleg romos kis épületet. A régi térképek még egy fontos épületet jeleznek a templom mellett, az út másik oldalán: ez volt a Lust fogadó. Magát a templomot is úgy ismerték és jelölték sokáig, hogy „Lust templom”. Hisz a Virágos-nyergen átvezető út még ekkoriban is fontos útvonal volt Óbuda felé: az úton járóknak pedig kellett egy fogadó, ahová betérhettek.

A Lust fogadót ma már hiába keresnénk (egy-egy megmaradt kövét bokrok rejtik talán), de a templom dr. Bognár Lajos II. Kerületért Emlékéremmel 2001-ben kitüntetett egykori ófalui plébános áldozatos munkájának köszönhetően XIX. századi, másodszori leromlása után az 1990-es években újjászületett, napjainkban keresztelőket, esküvőt, imaalkalmakat, misét tartanak benne. Kerületünk e zöld, Hidegkúti úttól keletre eső városrészeit sokan keresik fel kirándulóként, zarándokként, hogy lássák a szép budai tájat és megérezzenek valamit a Pesthidegkúti-medence hegyekkel körbeölelt időtlen nyugalmából.     

Viczián Zsófia

Az egykori Buda határát elhagyva ez már Hidegkút község (kis részben pedig Nagykovácsi) területe volt, mielőtt a kerület része lett. Helytörténeti sorozatunkban most e medence Hidegkúti úttól keletre eső városrészeit járjuk be: Hársakalját, Kővárt, Erzsébetligetet és Gercsét.

Hogy túl járunk a régi budai határon, azt a fel-felbukkanó határkövek jelzik. Az 1873-as városegyesítés után felállított masszív kőtömbök közül sok áll még ma is eredeti helyén. Megtalálhatjuk őket a Kővári út mentén, a reptér sarkán, de az Újlaki-hegytől a Virágos-nyeregig tartó gerincen is.

Régi határkő a vitorlázórepülő-tér sarkánál

Hársakalja és Erzsébetliget napjainkra javarészt teljesen beépített, kertvárosi terület lett. Előbbi helyén korábban a falu egyik kőbányája volt, nevét pedig a környékre jellemző egykori nagy hárserdőkről kapta. Utóbbi Erzsébet királynéról, a budai hegyek szerelmeséről nyerte elnevezését, és az 1920-as években kezdett el benépesülni. Érdemes megemlíteni, hogy Budapesten van egy ugyanilyen nevű városrész Mátyásföldön is, illetve itt, a medencében is van még egy városrész, Erzsébettelek, ami reá emlékeztet.

Mindkettő kiépülése arra az időszakra tehető, amikor gyökeresen megváltozott Pest­hidegkút hagyományos képe. Az 1700-as években főleg a Fekete-erdő vidékéről származó németekkel újratelepített Hidegkút a XIX. század végén még szinte teljesen egyöntetűen német nyelven beszélt, csak a környékről házasodott, mezőgazdaságból élt és római katolikus volt. Ehhez képest az 1930-as évekre már egészen más lett az összkép: a századfordulótól kezdve egyre többen telepedtek le a község területén. Először inkább a medence nyugati fele kezdett benépesülni, de fokozatosan ebben a keleti részben is kialakultak az új telepek. Akik jöttek, elsősorban nem a tehetősek voltak: Hársakalja vagy Erzsébetliget lakói is inkább azért választották e vidéket lakóhelyül, mert a fővárosban nem lett volna esélyük megfelelő lakhatáshoz jutni. Túlnépesedett Pest­hidegkút is, sokan szintén a városba jártak be dolgozni, elsősorban nem diplomás munkakörökbe. Egy 1920-as statisztika már azt mutatja, hogy a közel 3300 lakosnak már csak kevesebb, mint 60 százaléka volt német (igaz, vallás tekintetében még mindig 95 százalék római katolikus).

Vörös-kővár az Újlaki-hegyről

A két másik tárgyalt városrész, Kővár és Gercse ekkoriban még nem épült be, sőt, manapság is szinte alig találunk itt házakat, ezek legzöldebb területeink a II. kerületben. Kővár legismertebb része a vitorlázóreptér, de a városrész határa egészen a medencét kerítő hegyvonulat gerincéig felnyúlik. Neve eredetileg Rother Steinriegl: ez volt a Vörös-kővárként ismert 338 méter magaslat német elnevezése. De nem vár volt, hanem kőbánya: jó minőségű hárs-hegyi homokkövet lehetett fejteni itt, amely az utólagos hidrotermikus kovásodás miatt különösen is alkalmas volt építőanyagnak. A Honvéd utcából leágazó Vöröskővár utca földútjától nyugatra ma is láthatók egy felhagyott bánya nyomai.

A gercsei templom középkort idéző hangulata

És ebben a megkapó szépségű és évszázados nyugalmat árasztó tájban áll, a mai Gercse városrészben a gercsei templom. Építőköveinek zömét helyben talált anyagból, azaz az említett hárs-hegyi homokkőből faragták ki. Kivételes műemlékünk: bár Budapest mai területén számos egykori középkori település nyomát tárták fel, de ilyen épségben megmaradt Árpád-kori templom csak egy van. Még csodálatosabb a fennmaradásának története, ha számba vesszük, hogy körülötte már ötszáz éve nincs település...

Az egykor Hidegkúttal, Óbudával, Óbuda­örs­sel és Budával határos Gercse (régebbi forrásokban Gercsény) első említése 1212-ből származik. Az Árpád-kor első századaiban az egész medence, így Gercse is inkább Óbudával és Felhévízzel (és az Újlak helyén álló Szentjakabfalvával) állt élénk kapcsolatban. Előbbibe, az egykor jelentős királyi várközpontba a Virágos-nyergen keresztül vezetett az út, éppen a templom mellett, utóbbiba pedig a Pál-völgyön keresztül jártak az itt lakók. Gercsét a tatárok felégették, de 1242 után újjáépült. És mivel a tatárdúlás után megkezdődött a Várhegyen Buda kiépülése, amely utóbb királyi központtá is vált, a gercseiek egyre inkább arra orientálódtak, és a környékbeli falvakhoz hasonlóan annak várnépét látták el.

Ha ma a templom régi falának dőlve körbenézünk, nehéz elképzelni, hol volt itt a falu. Valószínűleg a Csúcs-hegy felé elterülő, enyhén emelkedő területen, ahonnan a szántás korábban sok középkori cserepet hozott fel. Nem volt nagy, néhány tucatnyi házból állt. Nagy Emese régész 1956 nyarán végzett ásatásai nyomán tudjuk, hogy két egymást keresztező utcája volt; templomát fallal kerítették körül és azon belül temetkeztek.

A régi források megőrizték az egykori dűlőneveket is a falu határában: beszédes bizonyítékai annak, miként hasznosították e tájat, illetve milyen élővilág lehetett régen errefelé. A falu Buda eleste után még egy ideig fennmaradt, az 1580–81. évi török kincstári összeírásban még szerepel Keresi (Gersi) névvel. 1595-ben Esztergom kapitánya, Pálffy Miklós Buda kiéheztetésének tervével tudatosan elnéptelenítette az azt környező falvakat, így Gercsét is. A település megszűnt, a templom maradt, határa a XVIII. században újratelepülő Hidegkút birtoka lett.

A betelepülő németek újították fel az addigra már valószínűleg romos kis épületet. A régi térképek még egy fontos épületet jeleznek a templom mellett, az út másik oldalán: ez volt a Lust fogadó. Magát a templomot is úgy ismerték és jelölték sokáig, hogy „Lust templom”. Hisz a Virágos-nyergen átvezető út még ekkoriban is fontos útvonal volt Óbuda felé: az úton járóknak pedig kellett egy fogadó, ahová betérhettek.

A Lust fogadót ma már hiába keresnénk (egy-egy megmaradt kövét bokrok rejtik talán), de a templom dr. Bognár Lajos II. Kerületért Emlékéremmel 2001-ben kitüntetett egykori ófalui plébános áldozatos munkájának köszönhetően XIX. századi, másodszori leromlása után az 1990-es években újjászületett, napjainkban keresztelőket, esküvőt, imaalkalmakat, misét tartanak benne. Kerületünk e zöld, Hidegkúti úttól keletre eső városrészeit sokan keresik fel kirándulóként, zarándokként, hogy lássák a szép budai tájat és megérezzenek valamit a Pesthidegkúti-medence hegyekkel körbeölelt időtlen nyugalmából.     

Viczián Zsófia