Ehhez a városrészhez Ottlikot több fűzi annál a ténynél, hogy itt volt a lakóhelye. Kötődése e’ környékhez a Szerelmes földrajzot jegyző Szabó Zoltánéhoz hasonlatos: Buda számára is több mint táj. Buda ugyanis az itt lakó embereket jelenti számára, a mindenkori budai polgárokat.

Annak ellenére fontos számára e polgárság, hogy alapvetően lázadó alkat, aki nem fogadja el mindazt hozomra, amit a „budai polgárság” jelent. Ugyanakkor éppen ez teszi a polgárt: hogy nem ül bele a készen kapottba, hanem megküzd vele – és érte. Márairól írja Ottlik a következő sorokat, de magáról is üzen közben: „Márai számára, mint a hasonló alkatú íróknál is láthatjuk, az éber kétkedés, a gyanakvó irónia teszi éppen lehetővé, hogy – mint holmi ingyenes nagy cirkuszelőadást – élvezze a világot; s ez az igazán őszinte magatartása. Korábbi könyveiből egy lelkes, áhítatosan szellemtisztelő fiatal újságíró képmásának körvonalai rajzolódnak ki, aki kellemes izgalommal jár-kél a húszas évek eleven-tarka Európájában, és készülődik írói pályájára. Nem kalandor, hanem előkelő átutazó, nem polgár, hanem művész – még ha Egy polgár vallomásai-nak nevezi is főművét.” Ottlikról tudjuk, hogy ha nem is a főművét, de utolsó művét Budának nevezi, ez az ő Kassája. A Márai-féle polgári éthosz, lázadás, irónia, éber kétkedés jellemzi Budához fűződő viszonyát. S talán jó lenne, ha minden budai polgárt valami hasonló jellemezne. 

„Voltak sokan jóravaló, írni tudó polgári írók, mint Herczeg Ferenc, Surányi vagy Csapó Kálmán, akik talán nem is akartak már a Nyugathoz tartozni, mert a Nyugat változatlanul a forradalom volt, az igazi, az erkölcsi, a minőségi magyar forradalom.” Ez Ottlik éthosza: amikor polgárrá akarják ütni, akkor kihátrál belőle, amikor pedig el akarják venni tőle ezt a polgári hovatartozást, akkor kitart mellette. Mindenáron. Ez a kettősség jellemzi mindenkor: elmegy és visszajön. 

De mi volt a viszonya a szűkebb környékhez, ahhoz a Riadó utcához, ahol most az emléktáblát elhelyezzük? Ismét egy idézet a Budából: „Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót.” Buda című befejezetlen regényének szimbolikus jelentőségű helyszíne az a katonai főreál, amelynek falára most az emléktábla kerül. Ráadásul pont a kápolna épületében állunk, ami meg azért is érdekes, mert Ottlik ugyan nem volt katolikus, de az Iskola a határonból is emlékszünk arra, hogy a kápolna milyen fontos (ha nem is egyértelmű) szerepet játszik a fiúk életében.

Ráadásul feleségével is a Riadó utcában élt – erre is emlékszik a Budában: „Így hát mint szigorúan formális álházastársak beköltöztünk Mártával átmenetileg a kis villalakásba a Riadó utca páros oldalán. Az utca páratlan oldala végig a Bocskai főreál téglakerítése volt.” Ottlik úgy utazgat körbe-körbe a világban, hogy mindig ugyanoda ér vissza. Gyerekkorában idekerült, azután elkerült, ismét vissza, megint el, és most a táblával újra visszakerült. 

Utolsó gondolatom újra erről a kettősségről, az itt-létről és a nem itt-létről, az igenlésről és a tagadásról szól. Fel kell ugyanis tennünk a kérdést: vajon szabad-e Ottlikból kultuszfigurát csinálni? Emlékezetes, hogy halála előtt egy dolgot kért: temetésén beszédet ne mondjon senki. És ezt a kívánságát meg is tartották. Ezért nekünk is óvatosnak kell lennünk. Ha azonban fontos nekünk Ottlik, akkor – ahogy ő Kosztolányihoz és Máraihoz – úgy kell nekünk őhozzá ragaszkodnunk. Miért? Erre is van Ottlik-válasz, az, amit a Kosztolányiról írt esszéjében fogalmaz meg: „S ahogy mondják: Segít élni. Nem úgy, hogy gyakorlati vagy elméleti jó tanácsokat ad, vagy erkölcsi útbaigazítást; még kevésbé úgy, hogy eltereli figyelmünket a valóságról, mint a jó detektívregény, vagy éppenséggel álomvilágba ringat, mint a rossz irodalom. Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink eredeti teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága. Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is. A történeteken messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel.” 

És ha már egy esőáztatta napon avatjuk emléktábláját, hadd álljon itt még egy idézet ezzel kapcsolatban is, minden további indoklás nélkül: „Szerelem, odaadás, barátság. Hozzátartoznak a hosszú gyermekkori délutánjaid, B. B., a kora reggelek, a tücsökszó, bodzaillat, hullócsillag, őszi eső, és a szombathelyi országút téli fáinak ágas-bogas koronái. Ugye?”

Horkay Hörcher Ferenc

Ehhez a városrészhez Ottlikot több fűzi annál a ténynél, hogy itt volt a lakóhelye. Kötődése e’ környékhez a Szerelmes földrajzot jegyző Szabó Zoltánéhoz hasonlatos: Buda számára is több mint táj. Buda ugyanis az itt lakó embereket jelenti számára, a mindenkori budai polgárokat.

Annak ellenére fontos számára e polgárság, hogy alapvetően lázadó alkat, aki nem fogadja el mindazt hozomra, amit a „budai polgárság” jelent. Ugyanakkor éppen ez teszi a polgárt: hogy nem ül bele a készen kapottba, hanem megküzd vele – és érte. Márairól írja Ottlik a következő sorokat, de magáról is üzen közben: „Márai számára, mint a hasonló alkatú íróknál is láthatjuk, az éber kétkedés, a gyanakvó irónia teszi éppen lehetővé, hogy – mint holmi ingyenes nagy cirkuszelőadást – élvezze a világot; s ez az igazán őszinte magatartása. Korábbi könyveiből egy lelkes, áhítatosan szellemtisztelő fiatal újságíró képmásának körvonalai rajzolódnak ki, aki kellemes izgalommal jár-kél a húszas évek eleven-tarka Európájában, és készülődik írói pályájára. Nem kalandor, hanem előkelő átutazó, nem polgár, hanem művész – még ha Egy polgár vallomásai-nak nevezi is főművét.” Ottlikról tudjuk, hogy ha nem is a főművét, de utolsó művét Budának nevezi, ez az ő Kassája. A Márai-féle polgári éthosz, lázadás, irónia, éber kétkedés jellemzi Budához fűződő viszonyát. S talán jó lenne, ha minden budai polgárt valami hasonló jellemezne. 

„Voltak sokan jóravaló, írni tudó polgári írók, mint Herczeg Ferenc, Surányi vagy Csapó Kálmán, akik talán nem is akartak már a Nyugathoz tartozni, mert a Nyugat változatlanul a forradalom volt, az igazi, az erkölcsi, a minőségi magyar forradalom.” Ez Ottlik éthosza: amikor polgárrá akarják ütni, akkor kihátrál belőle, amikor pedig el akarják venni tőle ezt a polgári hovatartozást, akkor kitart mellette. Mindenáron. Ez a kettősség jellemzi mindenkor: elmegy és visszajön. 

De mi volt a viszonya a szűkebb környékhez, ahhoz a Riadó utcához, ahol most az emléktáblát elhelyezzük? Ismét egy idézet a Budából: „Második kerület: Víziváros, Országút. A hűvösvölgyi katonai főreál a Törökvész dűlőn volt, a második kerület dombjai között húzódó Ördögárok mellett. A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« – mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót.” Buda című befejezetlen regényének szimbolikus jelentőségű helyszíne az a katonai főreál, amelynek falára most az emléktábla kerül. Ráadásul pont a kápolna épületében állunk, ami meg azért is érdekes, mert Ottlik ugyan nem volt katolikus, de az Iskola a határonból is emlékszünk arra, hogy a kápolna milyen fontos (ha nem is egyértelmű) szerepet játszik a fiúk életében.

Ráadásul feleségével is a Riadó utcában élt – erre is emlékszik a Budában: „Így hát mint szigorúan formális álházastársak beköltöztünk Mártával átmenetileg a kis villalakásba a Riadó utca páros oldalán. Az utca páratlan oldala végig a Bocskai főreál téglakerítése volt.” Ottlik úgy utazgat körbe-körbe a világban, hogy mindig ugyanoda ér vissza. Gyerekkorában idekerült, azután elkerült, ismét vissza, megint el, és most a táblával újra visszakerült. 

Utolsó gondolatom újra erről a kettősségről, az itt-létről és a nem itt-létről, az igenlésről és a tagadásról szól. Fel kell ugyanis tennünk a kérdést: vajon szabad-e Ottlikból kultuszfigurát csinálni? Emlékezetes, hogy halála előtt egy dolgot kért: temetésén beszédet ne mondjon senki. És ezt a kívánságát meg is tartották. Ezért nekünk is óvatosnak kell lennünk. Ha azonban fontos nekünk Ottlik, akkor – ahogy ő Kosztolányihoz és Máraihoz – úgy kell nekünk őhozzá ragaszkodnunk. Miért? Erre is van Ottlik-válasz, az, amit a Kosztolányiról írt esszéjében fogalmaz meg: „S ahogy mondják: Segít élni. Nem úgy, hogy gyakorlati vagy elméleti jó tanácsokat ad, vagy erkölcsi útbaigazítást; még kevésbé úgy, hogy eltereli figyelmünket a valóságról, mint a jó detektívregény, vagy éppenséggel álomvilágba ringat, mint a rossz irodalom. Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink eredeti teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, igen csekély a fontossága. Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is. A történeteken messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel.” 

És ha már egy esőáztatta napon avatjuk emléktábláját, hadd álljon itt még egy idézet ezzel kapcsolatban is, minden további indoklás nélkül: „Szerelem, odaadás, barátság. Hozzátartoznak a hosszú gyermekkori délutánjaid, B. B., a kora reggelek, a tücsökszó, bodzaillat, hullócsillag, őszi eső, és a szombathelyi országút téli fáinak ágas-bogas koronái. Ugye?”

Horkay Hörcher Ferenc