Olasz falfreskón magyar diákok

 Cagliaritól 18 kilométerre fekszik San Sperate, a 7-8 000 lakosú olasz városka, amely arról híres, hogy házait freskók, utcáit szobrok díszítik. A város híres szülötte, Pinuccio Sciola szobrászművész negyven évvel ezelőtt határozta el, hogy szülőhelyét szabadtéri múzeummá alakítja. És ezt a helybéliek is támogatják: mint a magyar diákok elmondták, olyan szeretettel és örömmel fogadták őket, amire nem is számítottak. A városkát mára közel 350 szabadtéri alkotás díszíti, a színes művészeti programok sok látogatót vonzanak. Dréher tanár úr és végzős művészeti diákjai Kleb Attila fotóművész segítségével, és a városkában a művészeti operatív munkát végző NoArt Alapítvány meghívására jutott el San Speratébe.

Puszt Zsófia, Uhrin Paula, Sátori Bálint, Tőkés Anna, Kleb Zsófia és Rumi Borbála beszélgetésünkkor nem győzi sorolni azt a rengeteg élményt, inspirációt, tapasztalatot, örömöt, ami érte őket ez alatt a tíz nap alatt. 

- Hatan festettünk egy nagy közös falfestményt, 3-4 napon át. Kiválasztottunk egy falat a városkában, megmutattuk a tulajdonosnak a terveinket, aki örömmel adta beleegyezését, hogy elkezdhessük a munkát. Első este hozzá is láttunk a felvázolásához egy projektor segítségével. Az egész utca odagyűlt, süteményekkel, helyi finomságokkal láttak minket vendégül, nem is lehetett nekik nemet mondani- meséli Uhrin Paula. Sátori Bálint elmondja, hogy közös alkotásukon mind a hatunk sziluettje szerepe, amint éppen egy térből kiemelkedő, absztrakt tájképet rajzolnak. 

Volt egy eredeti művészeti elképzelésük, amelyet már a nyár folyamán kidolgoztak. Rumi Borbála szerint a legnehezebb talán a tervezés folyamata volt: 

- Mind a hatunknak teljesen más a stílusa, és elég határozott elképzelésekkel rendelkeztünk. Volt egy olyan éjszaka, amit végigvitáztunk, végül Dréher tanár úr segítségével sikerült egy mindannyiunk számára megfelelő koncepciót kidolgoznunk. A közös alkotási folyamatból rengeteget tanultunk. Az eredeti elképzelésünk még a helyszínen is változott, a figuráink például csak sziluettek lettek volna, de a lakók valami színeset szerettek volna, ezért végül kiszíneztük az alakjainkat. Ez valamennyire talán felkészít bennünket az életre is, ha a művészeti pályán indulunk el, és megrendelőink lesznek, akkor is kényetlenek leszünk változtatni, alakítani az elképzeléseinken, kompromisszumokat kell majd kötnünk.

 

Puszt Zsófia hozzáteszi, hogy amíg dolgoztak a murálián, az egyik szomszéd például megkérte őket, hogy őt is fessék rá a falfestményükre, amint éppen motorozik. Hosszas tanácskozás után végül meg is tették.

- De legalább nem lett piros! – mondja nevetve Zsófi.

Dréher tanár úr szerint a városkában az amatőrtől a hivatásos művészekig – természetesen a helyi esztétikai bizottság engedélyével- mindenki alkothat, a lakók pedig kifejezetten élvezik, nem külső szemlélői, hanem részesei az alkotói folyamatnak, azzal is, hogy például megvendégelik az alkotókat, vagy tanácsot adnak. 

- Sokáig beszélgettünk azon, hogy felfessük-e a motorost, vagy sem. Kifessük-e a sziluettjeinket, vagy ne. Az utolsó napokban még oda is eljutottunk, hogy egyáltalán nem lesznek figurák a falfreskónkon, csak egy absztrakt tájkép. Végül a lakók közül heten-nyolcan odajöttek és meggyőztek minket, hogy mennyire tetszenek nekik a színes figurák, így aztán maradtak- teszi hozzá.

 

Nem csak a muráliát alkották meg a Rákóczis diákok és tanáruk, hanem a helyi múzeumban, a Museo del Crudoban is szerepelt Dréher János legújabb munkáiból összeállított 27 festménye, emellett diákjai is kiállíthatták saját alkotásaikat a kistermekben. Hogy mennyire sikeres volt a kiállításuk, bizonyítja, hogy a megnyitón képviseltette magát Cagliari tiszteletbeli konzulja, a város polgármestere, több helyi művész, köztük Pinuccio Sciola is. Sőt, a szervezők a sikeren felbuzdulva, október végéig meghosszabbították a kiállítás nyitva tartását. 

A diákok napi 10-12 órát dolgoztak. Mint mondják, ott tartózkodásuk alatt rengetek töltést kaptak, megismerték egy másik kultúra művészetét, szokásait, a szárd emberek kedvességét, nyitottságát, akik az utolsó morzsájukat is hajlandóak voltak nekik odaadni.

Amikor befejezték a falfreskót, mindenki külön is alkothatott saját stílusának megfelelően, volt, aki falat festett, volt, aki virágládát.

 

- Mindannyian művészeti pályára készülünk, ez az út hatalmas lökést adott, nagyon sok művészeti inspiráció ért bennünket, emellett mindannyiunknak volt lehetősége arra, hogy művészetileg is kipróbálja önmagát. Megismerkedtünk új anyagok használatával, például kipróbáltuk a malterezés technikáját. És az igazat megvallva, egyikünk sem alkotott még ekkora felületen: közel 30 m2-es méretű volt a falfestés - teszi hozzá Rumi Borbála.

Tőkés Anna, aki beszél olaszul, elmeséli, hogy az utcában, amikor elkészültek a muráliával, és a mellettük dolgozó dán festőművésznő is az aszfalt festésével, a környékbeliek egy hatalmas utcai ünnepséget rendeztek:

- Hoztak ételeket, italokat, énekeltek, gitároztak, táncoltak, fotózkodtak velünk. Érdekes volt, ahogy fiatalok és öregek együtt táncoltak, mulattak, nem éreztünk közöttük semmilyen generációs szakadékot. Mindenki nagyon barátságos volt.

 

Az egész város tudott a magyar diákokról és tanárukról, több újságban is szerepeltek. Bálint nevetve meséli, hogy amikor az egyik eladó a közértben kedvesen rázogatta a kezét, először nem értette, honnan is ismerik egymást. Aztán az eladó megmutatta a róluk készült újságcikket, és még ajándékot is adott.

 

Dréher János nagyon hasznosnak ítélte az utazást, még hozzáteszi, hogy több múzeumban, fotókiállításon jártak, ellátogattak néhány művész műtermébe, megismerkedtek Szardínia bronzkori kultúrájával, és még egy fotópályázaton is zsűriztek.

A fiatalok ugyan még nem hallottak a „freskófalunak” is emlegetett magyarországi Bódvalenkéről, de amikor megtudták, hogy itthon is létezik egy kis falu, ahol roma művészek festenek a házak falaira, azonnal lelkesen elkezdtek gondolkozni az újabb közös alkotás lehetőségén, de legalább egy tanulmányút megszervezésén – természetesen Dréher tanár úr vezetésével.

Ludwig Dóra