Nem élhetünk muzsikaszó nélkül

A lassan négy évtizede működő, népzenét játszó, többek között Liszt Ferenc-, Kossuth- és Prima Primissima-díjjal kitüntetett zenekar 2004 óta járja Magyarország iskoláit különleges programjával. Eddig több mint 250 település mintegy 300 iskolájának 75 000 diákja élvezhette az énekórát Muzsikás módra. Kerületünkben ellátogattak már az Áldás Utcai Általános Iskolába, a Szent Angéla iskolába, a hidegkúti Klebelsberg iskolába, valamint nemrég az Addetur Alapítványi Gimnázium és Szakképző Iskolába.
Ezen a télvégi szerda reggelen a tornateremben gyülekeznek a Palotás tanulói, elsőtől a nyolcadik osztályosokig. Nincsenek sokan, hiszen ebben az iskolában, amely súlyos beszédzavarral, tanulási nehézségekkel, illetve különböző diszfunkciókkal diagnosztizált gyermekeket oktat, 8-10 fős osztályok vannak. Számukra a zene és az ének még nagyobb jelentőséggel bír – tudom meg az igazgatótól, Gronszkyné Apor Ilonától. Éppen ezért itt zeneterápiás és néptánc-foglalkozások is segítik a gyerekek fejlődését.
Közben megérkeznek a zenészek, és Hamar Dániel felteszi a nyitó kérdést: Szüksége van-e az embernek a muzsikára? Mi, sokat látott és tapasztalt felnőttek, persze tudjuk a helyes választ, ami az óra végére már a legkisebbeknek is egyértelmű: bizony, nem élhetünk muzsikaszó nélkül.
Hamar mesélni kezd a magyar kultúra gazdag kincsestáráról, megtudjuk, hogy milyen a lassú csárdás, és milyen a „szapora”, meghallgatjuk, hogyan szól a tambura és a gyimesi ütőgardon, és az is kiderül, hogy milyen hosszú is a hosszú furulya. A gyerekek tapsolnak, és együtt éneklik az ismert népdalokat a muzsikusokkal. Az óra vége felé még egy vérpezsdítő lakodalomba is „belekóstolunk”, és láss csodát: a beszédnehézségekkel küzdő gyerekek pörgő nyelvvel kiabálják a tréfás csujogatót.
– Nálunk annak idején mindennap volt énekóra – emlékezik a foglalkozás után Sipos Mihály, az együttes egyik prímása. − Ez a II. kerületi Lórántffy Zsuzsanna Utcai Zenei Általános Iskola volt, ahol állandóan zenében éltünk, szinte zengett az iskola. A heti hét énekóra mellett karének, zenekari óra és néptánc is volt. A földrajztanár az óra elején sokszor kért minket, hogy énekeljünk valamit. Beírt a naplóba, hátradőlt, mosolygott, és az ének után azt mondta: Olyan szép volt, hogy ma csak hárman felelnek. Vagy azt, hogy cserébe én meg mesélek nektek az Eurázsiai hegységrendszer kialakulásáról.
Miért fontos a zene?
Ha már az iskoláról volt szó: a zene segíti a koncentrációt, a figyelmet és a teljesítményt. Nemcsak a tapasztalatok, hanem lélektani kutatások is igazolják, hogy mennyire jelentős szerepe van a zenének örömeink, bánataink megélésében, sőt bizonyos betegségek gyógyításában is. Azt hiszem, erre ma is szép példát láthattunk, de nemrég jártunk az Addetur iskolában, ahol szintén „csodát tett” a muzsika. Mind a két oktatási intézménybe olyan gyerekek járnak, akik valamilyen sérülés vagy lemaradás miatt különleges tanítási-nevelési módot igényelnek. Nekik az éneklés és a zenélés rengeteget tud segíteni. Jártunk olyan kárpátaljai településen is, ahol már nem nagyon beszélnek magyarul. A családokban csak az egyik szülő vagy nagyszülő magyar ajkú, a gyerekek nehezen beszélik a nyelvet. Viszont könnyen éneklik! A dallam és a ritmus előcsalogatta az agy legeldugottabb zugából a szavakat.
Minden iskolában ugyanaz a rendhagyó énekóra anyaga?
Alapvetően igen, bár az iskolatípustól és a gyerekközönségtől függően változtatjuk az előadást. Nagyon sokféle-fajta iskolában megfordultunk már a szakiskoláktól a művészeti iskolákig, és ezek között óriási különbségek vannak. De ugyanazon az intézményen belül is más érdekel egy alsó tagozatos kisdiákot, és más egy gimnazistát. A kicsiknek arról mesélünk, hogyan altatta el a juhász furulyaszóval a kisbárányokat, a nagyoknak pedig arról, honnan lehet tudni, hogy a jól ismert dallamok több ezer évesek.
Honnan lehet tudni?
Ahol magyarul beszélnek, Szlavóniától Moldváig, ott mindenhol ismerik a jellegzetes ereszkedő, pentaton, kvintváltó dallamokat. Nem találkozunk ilyennel a szomszédos népek − románok, ukránok, osztrákok − népzenéjében. Ugyanakkor a távoli sztyeppéken, az Ural-hegységnél élő népeknél, akiktől már több ezer éve elváltunk, megint csak felbukkannak ezek a dallamok. Ez a bizonyíték.
A beszélgetés alatt szép lassan körénk gyűlnek a gyerekek. Van, aki autogramot kér, van, aki a beszélgetést szeretné folytatni. Minden érdekli őket: az, hogy mióta ismerik egymást a zenekar tagjai, mikor kezdtek el muzsikálni, melyik a kedvenc hangszerük. Sipos Mihály derekasan állja a rohamot, mosolyogva válaszol a gyerekeknek.
Azt látom, hogy mit adnak Önök a gyerekeknek, de mit jelentenek Önöknek az énekórák?
Számomra ezek rendkívül fontos események. Ma az átlagos iskolákban heti egy énekóra adatik, így kimarad a gyerekek mindennapjaiból az éneklés. Szükséges lenne pedig, hogy zenei élményhez jussanak, énekeljenek, ismerjék meg a hangszereket és zenei gyökereiket. Nemcsak az általános műveltségi szint emeléséhez nélkülözhetetlen a muzsika, hanem a testi-lelki harmóniához is. Ez a racionális oldal. Ugyanakkor egy-egy ilyen alkalom érzelmi, lelki feltöltődést is jelent. Jó látni, ahogy a zene hangjaira kinyílnak a gyerekek, felvidul az arcuk, csillog a szemük, és átadják magukat a zene önfeledt élvezetének.

A Muzsikás együttes az iskoláktól az énekórákért semmilyen anyagi hozzájárulást nem kér. 2005 óta minden évben sikerült megnyerniük a MOL támogatását, így a program teljesen ingyenes. Az énekórára Sipos Mihálynál a siposm@mtapi.hu címen lehet jelentkezni, a zenekar minden iskolába örömmel látogat el.
Péter Zsuzsanna