Imádság, böjt, alamizsna

A szent negyvennapi időszakra az ókori egyházatyák beszédei azokat a gyakorlatokat ajánlják, amelyeket már Rafael arkangyal is ajánlott Tóbitnak és fiának, Tóbiásnak (Tóbiás könyve szerint): „Jó az imádság böjttel és az alamizsna igazvolttal.” (12, 8) 

Imádság, böjt, alamizsna: jól összeillik ez a három. A három pedig akkor lesz kedves Isten előtt, ha „igazvolttal”, vagyis az Isten akarata szerinti élettel párosul. Jézus e három közül az imádságot hangoztatta: azt tanította, hogy „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” (Lk 18, 1)

A szegények megsegítéséről Jézus azt mondta: azok lépnek be az Atya áldottaiként a mennyek országába, akik az éhezőket, szomjazókat, mezíteleneket, betegeket, foglyokat segítették (Mt 25, 36). 

A böjtről ritkábban szól Jézus, de természetes dologként feltételezi, hogy tanítványai később böjtölni fognak (Mt 9, 15). És valóban, az Apostolok cselekedeteiben olvassuk, hogy az első keresztények a fontos cselekedetekre böjtöléssel készültek (13, 2-3; 14, 22; 27, 21).

A mai egyház annyira enyhítette a parancsolt böjtöt, hogy már alig maradt belőle valami. De ez éppen arra ad alkalmat nekünk, hogy újra felfedezzük az igazvolt, az ima, az önként vállalt böjt és az alamizsna összetartozását. Hitből, szeretettel teljesíteni Isten parancsát, buzgón imádkozni magunkért és másokért, erőink szerint segíteni a közeli és távoli szegényeket, valamint az étel-italban való megtartóztatás által megszabadítani lelkünket az „elnehezedéstől”: ez legyen negyvennapi programunk. Jézus figyelmeztet: tobzódás, részegség s az élet gondjai által „elnehezedik” az ember szíve. Pedig pacsirtaszív kell nekünk, amely felszárnyal az égbe, és onnan önti soha véget nem érő énekét. Ha ilyen lesz az életünk, akkor a nagyhéten szívből együtt sírhatunk az értünk keresztre feszített Jézussal, húsvét vasárnapjától kezdve pedig együtt örvendhetünk a Feltámadottal.

Nemeshegyi Péter:

Nagyböjt evangéliumi módon (részlet)