Kitárt kapuk, kitárt szívek

A KÉK - Kortárs Építészeti Központ és az OSA Archívum közös szervezésében ötven ház nyitotta meg kapuit Budapest-szerte a látogatók előtt, hogy megismerhessék rejtett, ismeretlen építészeti, művészeti, vagy várostörténeti értékeit. A II. kerületi Árpád fejedelem útja 44.-ben például málnaszörp- és szalmaszálpiknikkel várták a látogatókat az udvaron, a Margit körúti11.-ben az 1911-ből származó dokumentumokból és a házban élő gyermekek rajzaiból rendeztek kiállítást, a Rómer Flóris utca 34. alatt pedig  a még látható, eredeti lakásbelsőket, burkolatokat és részleteket mutatták be.

Az egyik ötletgazda, a KÉK – Kortárs Építészeti Központ munkatársa, Somlyódi Nóra lapunknak elmondta, hogy az áprilisi hétvégét megelőzően kutatást folytattak levéltárakban és tervtárakban, hogy kiderítsék, Budapest mely házai 100 évesek éppen idén. Majd önkénteseik felkeresték az általuk feltérképezett 150 házat, hogy a lakókat egy közös centenáriumi születésnapra hívják ünnepelni.
– Nem is reméltük, hogy a megkeresett házak egyharmada, ötven ház lakóközössége vállalja, hogy valamilyen programot is szervez a hétvégén. Az is biztos, hogy a látogatók részéről nagy érdeklődés övezte a hétvégét: egyelőre ugyan csak hozzávetőleges számokat tudunk, de például egy Király utcai házban 1700 ruhatárjegyet adtak ki a két nap alatt. Szerveztünk városismereti sétákat is az érintett házak mentén, és ahova nem kellett előzetesen regisztrálni és így létszámkorlát sem volt, ott 130-140 érdeklődő is megjelent. Jövőre is feltétlenül szeretnénk megszervezni a 100 éves házak ünnepét, akkor természetesen a 2012-ben százéves házakkal.
*
A Margit körút 11. alatti bérházat Bánd Géza építette Freund Dezső tervei alapján, és 1911-ben költöztek az épületbe az első lakók.  Április 9-én a lépcsőházban fényképeket állítottak ki, amelyek bemutatták, hogyan nézett ki annak idején az épület és a környezete. A 11-es ház mellett többségében alacsony családi házak álltak, és autók helyett lovas szekerek közlekedtek a macskaköves úton. A szép kort megért épület nagyon ’jól tartja magát’ kívül belül.
Sokan kíváncsiak voltak az épületre: voltak, akik azt tervezték, hogy a második kerületi százéves házakat mind végigjárják, és a Margit körúti ház  volt útjuk első állomása. A II. kerületben élő Bándics Imre 90 éves anyukájával és szeretteivel érkezett a 11.-be. Édesanyja kérésére nézték meg az idős házat. Aki kedvet kapott, írhatott-rajzolhatott a lépcsőházba kiragasztott óriáspapírra.
*
Szabad bejárást engedtek a Rómer Flóris utca 34. lakói azok számára, akik a ház születésnapja alkalmából meg akarták tekinteni az épületet. Minden program az előre meghirdetett forgatókönyv szerint zajlott: a százesztendős épületben háztörténeti előadás, baráti beszélgetés, frissen készült sütemény és pogácsa várta a vendégeket. A házigazdák mindenkit szívesen körbekalauzoltak, sőt, egy-egy lakásba be is engedték az eltántoríthatatlan érdeklődőket.

A ház történetét kutató építészhallgatók fotóval és archív térképpel illusztrált tablókat is készítettek, de előkerültek az épület régi tervrajzai is. Már első ránézésre is kitűnt, hogy 1911-ben a Rómer Flóris és a Zivatar (egykor Zárda) utca környékén ez az épület volt az egyik meghatározó tömb. Belülről szemlélve ma sincs másképp, hiszen a folyosókkal összekötött két udvart ma több mint hatvan lakás öleli körül. Az épület szépen karbantartott − csak a kis belső kertek kialakítása maradt félbe anyagi okok miatt. Mint azt az ott élők elmondták, az eredeti tervek szerint ma mindkét udvaron virágágyaknak kellene zöldellniük. Az egyetemistáknak is feltűnt a hiányosság, ezért a ház jövőjét bemutató tablójukon, az egyik fényképen digitális technika segítségével színes növényzetbe öltöztették az udvart. A díszítésben a vendégek is részt vehettek, a rendelkezésre álló színes papírokból hajtogathattak jelképes virágokat az udvaron.
A délelőtt persze mit sem ért volna a sok évtizedes történetek nélkül. Aki nem a környéken nőtt fel, az a lakók beszámolójából megtudhatta, hogy a házban egykor pékség, hentesüzlet és patika is működött; Miskolci bácsi, a körzeti orvos helyben fogadta a lakókat, és látta el a ház gyerekeinek kisebb-nagyobb sérüléseit.
– Hatvan éve költöztünk ide, így az itt lakók középnemzedékéhez tartozom – mondta el Szarvas Éva, aki a 100 éves házak ünnepének szervezői és a lakóközösség között tartotta a kapcsolatot. – Talán a résztvevők számából is látszik, hogy az itt élők milyen örömmel és várakozással álltak az esemény előtt. Sokan voltunk egykorú gyerekek, sokunkat ezer meg ezer felejthetetlen emlék köt a házhoz.
Az egyik legrégebbi lakó, Szabó Ilona – akinek pék édesapja friss kenyérrel látta el a környéket még az ostrom alatt is – háborús emlékei közül idézett fel néhány epizódot. Szót ejtett Kubicsek bácsiról is, az egykor félelmetes házmesterről, akinek az orra alá sok borsot törő gyerekek ma már meglett férfiakként és asszonyokként − mint nagypapák és nagymamák − nosztalgiáztak egy-egy történeten. Mások azt találgatták, hogy vajon volt szomszédjukat vagy játszótársukat merre sodorta az élet. Pathó Péter egykori lakó például − a szintén külföldön élő − a ház ünnepének tiszteletére tollat ragadó Mérey András levelét olvasta fel.
A papírra vetett sorokból a vendégek, a volt és a jelenlegi lakók legnagyobb örömére egy nem s olyan régen letűnt kor elevenedett meg. Az udvart pillanatok alatt betöltötte a medvecukor és a frissen sült kenyér illata, az utcáról behallatszott a jeges lovas kocsijának zörgése, vagy a közeli lejtőkön szánkón suhanó gyerekek hangja.
Amikor az építtető Kállai Ignácz és neje − a ház első lakói − felkérték Benes Imre és Kaszab Miklós építészeket a lakóház megvalósítására, bizonyosan nem gondolták, hogy száz esztendő múlva a ház nemcsak milliónyi, művészien megkomponált sorrendben egymásra halmozott téglát, megannyi cirkalmas korlátot, kopott cselédfeljárót és díszes lépcsőházat jelent majd az itt élőknek, hanem életük jó nagy szeletét is. Ezt osztották meg idén másokkal is.
*
A szépségek és a szörnyetegek. A Goldberger-házban székelő Open Society Archive (OSA) egy − tulajdonképpen elég − bizarr ötlettel ünnepelte telephelye centenáriumát. Időmetszetet állított elő Budapest építészeti állományában: listába szedett 140 (közel) ugyanakkor épült házat a városban. Balszerencsére a klasszicizáló gyárépületet 1911-ben húzták fel az Arany János utcában, így éppen e’ nem túl lelkesítő − mert  túlnyomó részt közhelyes építészeti frázisokat ismételgető − monstrumokat szülő év budapesti építkezését nézhettük végig április második hétvégéjén. Megannyi viszolyogtató emléke a századforduló könyörtelen kapitalizmusának. Ugyanazon év háztermésén végigtekintve érzékelni lehetett a sok kismester és a néhány igazi tehetség közti különbséget, és szinte megmosolyogtatóan kézzel foghatóvá vált, hogy bizonyos műrészletek mennyire a pillanat divatától függenek. Itt van például a gépszíjstílus: a bordás ékszíjra emlékeztető virágszirmok és bibék világa, a sakktáblaszerű pávák. Egy stílus, amely a népi hímzések szögletességét a mindenütt kötelező érvényű lépcsőzetesség szabályává alakította, és úgy próbált szigorú formákat alkotni, hogy közben csökönyösen ragaszkodott a népi ihletéshez. Ennek inverzeként pedig némely épület visszakacsintgat a historizmusba, annak is a klasszicista formavilágába, hogy végleg szakítson a századforduló 1911-re már divatjamúlt szecessziójával.
Építészeti középszer ide, stílusvákuum oda, mégis tömegek keresték fel a megnyitott házakat. Órákig hallgatták érdeklődve a közös képviselőket, lakóbizottsági korelnököket − akik között feltűnően nagy számban bukkantak fel nyugállományú történelemtanárok −; szemrevételezték a hevenyészett kiállítási tablókat, és vonultak gangról gangra, lépcsőházakban fel és le, és bámultak be (rántott csirkéket ígérő szagokat követve) konyhaablakokon, hogy közben rácsodálkozzanak a századelő vasművességének magas színvonalára, a rácsok mintázatát tanulmányozva.
Vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk azt a kiéhezettséget, amely a városi lét(ünk) terei, a (még legközhelyesebb házban is) fel-felbukkanó iparművészeti, kőszobrászati mesterművek, ötletes stukkódíszek, szépséges faragványok megismerése és élvezete iránt mutatkozik immár évről-évre. Gondoljunk a műemléki világnapon megnyitott minisztériumi épületek látogatottságára, vagy a múzeumok éjszakáján bejárhatóvá tett múzeumépületekben tolongó tömegekre.
Ezek a városi megmozdulások nem csak a más emberek lakása, a mások élet(ter)e iránti örök érdeklődés megnyilvánulásai, de a civil műemlékvédelem reményt keltő spontán tüntetései is. Ezekért a megmozdulásokért a szervezőknek köszönet jár.
Rostás P