Budai polgárok a kerületből...

Ez a tulajdonos, Fehér Ágnes második – bár néha úgy érzi, inkább első – otthona. Itt várja vásárlóit, akik közül sokan visszatérő vendégei „Frankel falu tanyaközpontjának”.

– Édesanyám és az osztálytársaim szerint gyerekkori álmom volt, hogy virágos legyek – meséli Ágnes –, bár én nem egészen így emlékszem. Érettségi után szociálpedagógia szakra jelentkeztem a főiskolára, de egy pont hiányzott a felvételhez. Nem akartam otthon tétlenül ülni, és mivel minden nyáron virágosnál dolgoztam, beiratkoztam egy virágkötő tanfolyamra. Arra gondoltam, ezzel kihúzok egy évet és utána újból megpróbálom a felvételit, de többé már nem próbálkoztam.

Szociális készségeimet itt is kamatoztatom, sokan avatnak be örömeikbe, de gondjaikba, bajaikba is, és ha tudok, segítek. Az utcaseprőtől a legfelsőbb bírákig sokféle ember megfordul itt, mindenkivel tudok néhány szót váltani, és sokszor kiderül, hogy az egyik vevőm megoldást adhat a másik problémájára. Én nem csinálok mást, csak összekapcsolom az embereket. Ezt a kis figyelmességet, szeretetet többszörösen kapom vissza. Sok barátot szereztem, aki átsegített a nehezebb időszakokon. Nagyon jó érzéssel töltött el például, amikor valaki vett tőlem egy adventi koszorút, és az ünnepek után visszajőve azt mondta: karácsonykor ott voltál velünk.

Nincs kedvenc virágom, mindegyiket szeretem. Azt mondtam magamnak, hogy addig leszek virágos, amíg a virágpiacon találok olyat, aminek elolvadok a szépségétől. Ha ez már nem lesz, tudni fogom, hogy belefáradtam, és akkor befejezem. Ez a veszély egyelőre nem fenyeget, mindig találok valami különleges színt vagy formát, amire rácsodálkozom.

Azt hiszem, virággal mindent el lehet mondani – igaz, szakításkor nem szoktak virágot vinni, de azt, hogy „ne haragudj”, vagy hogy „szeretlek”, a virágok gyönyörűen elmondják helyettünk. Nem egyszer tért be hozzám férfi vevő azzal, hogy egy szép nagy csokrot vinne. Ilyenkor viccesen meg szoktam kérdezni, hogy mekkora a bűne.

Tizenhét éve nyitottam meg az üzletemet. Van olyan, akinek nyolcadikos korában megkötöttem a ballagási csokrát, jó néhány év múlva az esküvői csokrát, és most már a kisbabáját várja. Virágosként a bölcsőtől a ravatalig jelen vagyok, és amíg a vásárlóim kiválasztják az alkalomhoz illő csokrot vagy koszorút, mesélnek. Rengeteg történetet hallok, sokszor kiülünk a padra beszélgetni. Ha egyszer ezeket a történeteket megírnám, a könyv címe az lenne: A pad.