Kerületünk Munkácsy-díjas festőművésze

„Épp ötven esztendeje, hogy idekerültem a Margit körútra, a harmincadik születésnapomon. Itteni elődöm, Diener-Dénes Rudolf is festő volt. Őelőtte a legendás múzeumigazgató és gyűjtő, Petrovics Elek, Rippl-Rónai és Ferenczy barátja lakott itt. Nézem csupasz falaimat, valaha az ő remekműveik függtek itt.

Száztíz éves házunk tetején ezt a tornyot eredendően is műteremnek tervezték. Bárczy István polgármester ajándéka lehetett az utókor számára, mert akkoriban a környéken sok hasonló műterem épült. Komoly kedvezménnyel vehette rá erre a leendő háztulajdonosokat.

Egy szolgálati műteremlakás bérlőit a minisztérium jelöli ki. Így szerencsére, ha akartam volna se tudtam volna megvásárolni a nagy magánosítás idején, bár apósom igen kapacitált. Ingatlant különösen nem szeretek birtokolni. Ahogy idekerültem, a környéket az évek során megszoktam, megszerettem. Buda egyik szíve a Széll Kálmán tér. Egy lendülettel elérhető Pest, a múzeumok, és itt a Rózsadomb, a Sváb-hegy. Öregedve, esténként Katával, a feleségemmel egy órát sétáltunk a szemközti Széllkapu Parkban. Amit, le a kalappal, elképesztő ötletességgel és gondossággal terveztek. Rálátok.

Szeretem ezt a házat és a műtermet is. Egy példa. 1973-ban megtagadták útlevélkérelmemet, mert húgom közben disszidált, apáca lett Salzburgban. Föllebbezésemben három érv szerepelt: feleségem megkapta az útlevelet és nekem muszáj vele mennem, mert mindig mindent elveszít; pár éve voltam kint, száztíz múzeumot és kiállítást néztem meg Nyugat-Európában, majd hazajöttem. Buda egyik legszebb műterme az enyém, bolond lennék itthagyni, én itthon leszek jó festő. Megkaptam a vízumot.

Ahogy ígértem, itthon lettem festő. Tehetségem amúgy sem világméretű. Külföldre nem is engedtem ki képeimet, unokáinknak szánom, nem német fogorvosi várótermek falára. Ezzel a döntésemmel egyszer s mindenkorra kiiktattam magam a magyar galériákból. Sajnálkozva tárták szét karjukat, nem kérhetnek személyi igazolványt a vevőtől. Gyűjtőim, vásárlóim házhoz jönnek listával, a honlapomról tájékozódtak, ott időrendben megnézhető minden munkám.

Tizenhét esztendős koromig fogalmam sem volt arról, hogy mit szeretnék csinálni. Nem voltam jókedvű gyerek. Majd lesz valami, gondoltam. És lett. Karácsonyra kaptam anyámtól egy üres fekete fotóalbumot. Ráírtam fehér ceruzával: Mégis szép az élet?! Beleragasztottam, ami ezt igazolja: például a kétpárevezősben országos bajnokságon nyert második helyezésemmel járó pezsgősüveg címkéjét. És fotók. Köré színes papírgirlandok, dísznek. Egyszer a fotó kimaradt, föltaláltam a papírkollázst. A fekete papíron alul fehér fűrészfogas csík, éjjeli város kontúrja. Fölötte lefelé zuhanó vörös folt. Légitámadás lett a címe. Ezt ugyan eltéptem, mint majd minden munkámat az első évekből, de a második megmaradt a lányomnál, sőt, ma is kiállítanám; felülnézetből a Móricz Zsigmond körtér, ahol akkor laktam.

Azután a típusos történet, anyácskám a hátam mögött megmutatta valakinek a rajzaimat. Ahogy az öreg indián mondta, mikor a spanyolok elérték őket: na, kisunokám, föl lettünk fedezve.

Mappával a hónom alatt jártam mesteremhez. Egy szombat délelőtt nála teáztunk, mondtam, jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára. Ne tedd! – válaszolta. Nem tudsz rajzolni. Az az iskola még a szocreál terheit nyögi. Menj az Iparművészetire, az korszerű, ott van színelmélet, anyagtan... Fogtam egy taxit, visszakértem a jelentkezési lapomat, és átvittem az Iparművészetire, Zugligetbe. Életem egyik legjobb döntése volt. Még a cambridge-i diákot sem irigylem, a belsőépítész szakon tizenketten igazi elitképzést kaptunk, az ország legjobb építészeitől, reggel nyolctól este hatig. Diploma után két évet töltöttem egy sármelléki kisvállalatnál, mert ott hatórás munkaidőt sikerült kicsikarni. Nagyon kellett nekik egy diplomás. Terveztem egy hanglemezboltot az Írók Boltja mellé, antikváriumot a Ferenciek terén, édességboltot. És délután háromkor már itthon festettem. Két év után lettem szabadúszó festő. Azóta is az vagyok. Első időben grafikai sameszmunkákból éltem. Például az épülő Ipari Vásáron. Éjjel egykor betűket ragasztottam a pavilon homlokzatára, egy négyméteres létra tetején. Ötnapi munka, a keresetből pár hét alkotóházi magánya. Néhány évvel később kaptam egy hároméves Derkovits-ösztöndíjat, amiből meg lehetett élni. Bekerültem a szakmába.

Amiről nem nagyon van mit beszélni. A remekmű egy villámvillanás idejére megmutatja Isten köpenyének szegélyét.      

Gy. Szabó Csilla