Ma a művészetet is lájkban mérik

Legutóbb megjelent könyveikről, Gyarmati Fanni naplójáról, és kerületünkről beszélgettünk.

Ha különböző műfajokban is, de mindketten írnak. Közös háztartásban élő autonóm alkotók, vagy kritikusai, múzsái egymásnak?

Artemisz: Elsőként olvassuk egymás írásait, ez egy fontos érzelmi rituálé az életünkben. Két kisgyerek mellett már nehezebb megvalósítanom az elsőséget, mert János gyorsabban ír, mint ahogy olvasni tudom. 

János: Soha nem éltem vissza azzal, hogy szép és okos feleségem van, aki egyébként az egyik legszigorúbb kritikusom. Ő az egyetlen, aki az írásaim nyers változatát is olvashatja, és láthatja, hány sebből véreznek. Mindezeket hónapokig csiszolom. 

Artemisz: Az említett sebeket legfeljebb karcolásnak látom. Feleségként szükségszerűen elfogult vagyok, de azt gondolom, ez természetes. A művész életének középpontjában az alkotás áll. Ha az illető társának nem tetszik az, ahogyan alkot, akkor soha nem lesz hiteles a kapcsolatuk.

Radnóti Miklós feleségének naplójából is kiolvasható ez a gondolat…

Artemisz: Gyarmati Fanni, azt hiszem, túlzottan elfogult volt.

János: Fanni nagyon összetett hatással volt Radnótira. Egyrészt jó és beleérző olvasója volt, másrészről folyondárszerűen befonta, befolyásolta nemcsak művészi, hanem emberi döntéseiben is. Meghökkentő az az éleslátás, amellyel kipécézte mások esendőségeit. De nem mindig volt igaza. Olyan nagy formátumú költő kollégák nem álltak meg előtte, mint Jékely Zoltán, Illyés Gyula vagy Vas István. 

Annak idején a művészek gyakran találkoztak kávéházakban, számon tartották egymás munkáit. Ma hogy van ez?

Artemisz: Az a benyomásom, hogy a művészek most is keresik a közösségi létet, de sajnos ritka az a teremtő légkör, amelyben az elfogadás dominál, és nem a különvélemények hangoztatása. 

János: A média mindent példányszámban és lájkban mér, ez pedig gyilkos hatású a művészekre nézve. Hálás vagyok a kiadómnak, amiért magára vállalta az internetes ügymenetet, a közösségi oldalak gondozását. 

Vannak, akik direkt az internetes olvasóknak írnak verseket.

János: És ez jó? Persze, ha minőségi vers kerül eléjük, az remek. De ha nem, akkor azt kulturális környezetszennyezésnek tartom. 

 
Fotók: Soós Dániel

Min dolgoznak most?

Artemisz: Tavaly adták ki Esküdj! című, tavalyelőtt Weöres Sándorról, azelőtt pedig a kortárs magyar költészetről szóló könyvem. Jelenleg fiaink töltik ki az életemet. Emellett zsűrizek a József Attila Kör prózaíró pályázatán, és kritikákat írok elsősorban az Alföld című irodalmi folyóiratnak és a Magyar Nemzetnek.

János: Sokféle munkám van. A Tárogató úton tájköltészetet tanítottam a Pázmány Péter Tudományegyetem diákjainak, a Jelenkornál pedig nemrég jelent meg A Legkisebb Jégkorszak című könyvem. A Katona József Színházban februárig látható Peter Weiss Marat/Sade című darabja, ebbe dalszövegeket fordítottam. 

Hogyan kötődnek a II. kerülethez?

Artemisz: Itt nőttem fel, húsz évig a Volkmann utcában laktam. Sokáig tagja voltam a pasaréti református templom ifjúsági közösségének, hittant tanítottam ott és a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában. A kerülettől Bursa Hungarica-ösztöndíjat kaptam. A díjazottaknak saját kezdeményezésemben várostörténeti sétákat szerveztem. Minden gyerekkori barátom itt lakik. Néhány éve ugyan elköltöztünk, de gyakran járunk itt, hiszen édesanyám továbbra is a kerületben lakik. 

János: Egy fontos évben, ʼ89-ben költöztem Debrecenből Budapestre, tele volt a város optimizmussal, és hamar megszerettem. Bebarangoltam sok kerületet, és megjegyeztem, ha egy utca, egy épület valamiért hatott rám. Versem, színdarabom és novellám is született Budáról, a budaiakról. Az Átkelés Budapesten című könyvem egyik írása a Baár–Madas iskola épületében játszódik. Évtizedekkel ezelőtt jártam ott először, és rögtön beleégett az emlékezetembe, tudtam, hogy egyszer írni fogok róla. De a legutóbb megjelent, A Legkisebb Jégkorszak című könyvemben is fontos helyszín a kerület: Győző, az elvált apa bolyong karácsonyeste a behavazott Vadaskertben. 

Milyennek látják most a városrészt?

János: Alig várom, hogy a Moszkva tér arculata rendeződjön, és akkor majd jó szívvel hívom újra Széll Kálmán térnek. ’89-ben már egyszer így hívtam, mert szerettem volna, ha visszakapja eredeti nevét. Bízom benne, hogy hamar felszámolják a csatateret.

Artemisz: Kismamaszemmel sok gyerekbarát hely van a II. kerületben. Ilyen a Lövőház utca, a Millenáris. Szeretünk a környéken kirándulni, például az Apáthy-sziklánál, vagy a Látó-hegyen. Kedves helyünk a Marczi, fiaink, Ágoston és Zsigmond a Kaláka-koncertek lelkes rajongói.

Novák Zsófi Aliz