„Mégis bunda a bunda…”

A mesterségét édesapjától, Fülöp Zoltántól tanulta, a műhelyt tőle örökölte. Ám ez a történet még korábban − egy generációval őelőttük − kezdődik, és regényes fordulatoktól sem mentes.
Amikor Zoltán édesapja 1914-ben, a háború elején fiatalon meghalt, hat apró árvát hagyott özvegyére. Testvérei (mindhárman szűcsök) a család segítségére siettek, és a kisfiút − Zoltánt −  kitaníttatták a mesterségre. Nem is akárhogy! Maguk is világot járt, képzett iparosemberek voltak, tudásukat jó nevű angol, francia műhelyekben gyarapították az 1800-as évek vége tájt. Így jutott el később pártfogolt unokaöccsük is Párizsba, Lipcsébe. Szülővárosából, Mezőkövesdről hosszú volt az út, de a hajdani céhlegényekhez hasonlóan, ő is nyitott szemmel járt, és hazahozta a kor újdonságait, szakmai fortélyait. A belvárosi üzlet jól indult, ám a történelem hamarosan ismét közbeszólt. A második világháború, majd az ötvenes évek – finoman szólva – nem épp a nemes szőrmék jegyében zajlottak. Sokára válthatta ki újra az ipart. A vízivárosi műhelyben 1977-től a 90-es évek elejéig dolgozott. 
Vivien első perctől fogva otthonosan mozog a prémek között. Kisgyerek korától látta apja munkáit, és érettségi után elvégezte a szakiskolát. Ösztöndíjjal Bécsben is tanult. Egy ideig mégis valutás boltban dolgozott, ám azok megszűnése után – ahogy mondja – „visszatért a gyökerekhez”.
A fogasokon bundák, gallérok, keppek kelletik magukat. Megsimítom a vidranyakból, fókadarabokból, nutriatorokból kreált felöltőket, a halvány sarki rókát, a kidolgozott selymes nercállatkákat. Meglep, hogy milyen aprók. A szakember azt is elárulja: az igazi drága, nemes nercbőrök az egész állatokból készülnek, de létezik egy speciális eljárás, az eresztés, aminek során e bőröket vékony, 2-4 milliméteres csíkokra vágják, és eltolva ezeket varrják össze. Így készülnek például a hosszabb kabátok. Elképesztően aprólékos munka! De egy olcsóbb rókaláb-bundát is vagy 200-300 darabból kell összeilleszteni.

A gyakori bárány- és pézsmabundák mellett néha valódi különlegesség is kerül a keze alá. A csincsillát ritkasága és egyedien finom, tömött prémje emeli a legnemesebbek közé. A kis rágcsáló eredeti élőhelye az Andok havas hegyvonulata, ezért ilyen pompás, dús a bundája. Tenyészteni se egyszerű, és ha rosszul nyúlnak hozzá, képes hirtelen ledobni a szőrét. –Viszont gyönyörű – meséli ábrándosan a szűcs hölgy.
Tudakolom, neki milyen bundája van. – Nem vagyok nagy „bundás”– nevet –, de van egy rövid nerckabátom, magam varrtam, azt néha fölveszem. Szerencsére a szőrme lassan visszatér a divatba, már a fiatalok is kezdenek rákapni. Van, hogy a mama eltette az övét, és most behozza: kis fazon-átalakítás, szőrmefrissítés-tisztítás, új bélés, gombátvarrás – és máris „fiatalos” bundát kap a leányzó…
A műhely szerszámai viszont régi idők tanúi. A sarokban a békebeli Singer szűcsvarrógép a 20-as, 30-as évekből való, és nem is hasonlít a házi varrógépre. Itt két finoman recézett korong közé kerül a bőr, amin egy körömreszelő-szerű, vékony „szőrbetűrővel” egyengetik be a kilógó szálakat. A speciális szűcscérna pedig egészen vékony, erős pamutból készült. Előkerül egy lapos, kerek filmes doboz is: valódi szűcsszögek zörögnek benne. A szerszámok mind a papa kincsestárából maradtak, aki külföldről hozta őket, akárcsak a különlegesebb szőrméket. Máig ezekből dolgozik Vivien. 

– Hogyan tud védekezni a „bundagyilkos” molyok ellen?
– Régebben naftalinnal, ma különböző háztartási molyirtókkal. Nem szeretném, hogy „elrepüljenek” a bundák! Minél hűvösebb helyen tartjuk őket, annál jobb. Akkor szokott kiszáradni a szőrme, ha a 30 fokos lakásban, zsúfolt szekrényben „nyaral”. Ráadásul a molyok is kedvelik a meleg zugot.
Megtudom azt is, hogy a háború előtt külön szolgáltatás volt, hogy a hölgyek tavasszal beadott, kitisztított bundáit őszig hűtött teremben tárolták.
Ma ez nem szokás, de érdemes minél többet hordani, mozgatni a szőrméket, vagy legalább hűvös, párás időben kitenni az erkélyre, hogy minél több nedvességet visszakapjon a bőr, a szőr.
A műhelyben színes szaklapok, hazai és külföldi divatlapok. Figyelemmel kell követni az új módit! Ha belegondolunk: az ősember vadszőrméitől a királyok hermelinpalástján át az utcai viseletig bizony kacskaringós volt a prémek útja. És ez máig így van. Házigazdám gondolatolvasó: – Ha behoznak egy régi kabátot, ránézek, és megmondom, hány éves lehet. Csodálkoznak, honnan tudom. Látom a fazonból, a szőr minőségéből, a bőr állapotából. Szakmai tapasztalat.
– Van kinek átadni a tudást? Gyerek, tanítvány viszi-e majd tovább a műhelyt?
Lemondóan legyint: – Nincs utód. Aggódnak is a törzsvevők, akik közül sokan még édesapám vendégei voltak. Régi ismerősként szívesen jönnek be pár szóra beszélgetni is. De hát, változik a világ, ma már egyre több a készen behozott gyári termék, és egyre kevesebb a szűcs. Azért, amíg tudom, én még folytatatom a szakmámat. Szeretem, hogy új életre kelnek a kezem alatt a megkopott darabok.
Sándor Mária