Idősgondozás szívvel-lélekkel

 

Kedves levelet kaptunk egy pedagógus hölgytől, a Szilfa utcai Gondviselés Háza Idősek Klubjának tagjától. Felhívásunkra, miszerint „jó embert keresünk”, klubjának vezetőjét, Sándor Viktóriát ajánlotta szerkesztőségünk figyelmébe, aki – ahogy írja – „mintha lányunk vagy unokánk lenne”.

Sándor Viktória képesítése szerint szociális gondozó és ápoló, jelenleg a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tanul, hogy lelkigondozó lehessen. Sokat köszönhet most 97 éves nagymamájának, aki szerencsére jó egészségnek örvend, és akihez fűződő kapcsolata munkájában is meghatározó. Két egyetemista lánya van, akik ha nem is követik édesanyjuk hivatását – egyikük jogot, másikuk pszichológiát tanul – de az empátia és a segítségnyújtás számukra is alapérték.

– Gyerekkoromtól kezdve szerettem felnőttekkel és kifejezetten idősekkel beszélgetni – meséli érdeklődésünkre Viktória. – Ezt később azzal magyaráztam, hogy aki már ennyit élt, aki túl van háborún, forradalmon, munkahelyi és magánéleti sikereken és válságokon, mélységeken és magasságokon, annak olyan élettapasztalata van, amire érdemes odafigyelni.

2002-ben a Máltai Szeretetszolgálatnál kezdtem szociális munkámat, mert mindenképpen valamilyen segítő foglalkozást szerettem volna végezni. A hajléktalan-ellátáshoz is kedvet éreztem, de akkor, tizennyolc évesen még nem akartak bedobni a mélyvízbe, így a házi idősgondozásba kerültem, és bár foglalkoztam időközben mással is, szereztem más irányú végzettséget is, mégis két évtizeden át elsősorban ez lett a fő tevékenységem. Nagyon megható volt számomra, hogy ezek az idős emberek nemcsak a lakásukba, hanem az intim szférájukba is beengedtek. Kihívásokkal teli, de nagyon szép feladat úgy gondozni őket, hogy tiszteletben tartjuk szabadságukat és méltóságukat. Ide, a pasaréti Gondviselés Házába is mint házi idősgondozó kerültem, majd lettem néhány éve az Idősek Klubjának vezetője.

Mivel több szakképesítéssel és széles érdeklődési körrel rendelkezem, úgy éreztem, klubvezetőként mindezeket kamatoztatni tudom az idejáró idősek javára. Magasan van a léc, mert a klubtagok többnyire magasan képzett, művelt, igényes emberek. Figyelem a kulturális programokat, elsősorban olyan szempontból, hogy mi az, ahová kényelmesen el tudunk jutni és megfelel a tagok érdeklődési körének és képességeinek. Emellett szervezem az itteni, Szilfa utcai programokat: rendszeresen tartunk például irodalmi délutánokat, ami egy klubtagunk ötlete volt még a Petőfi-év kapcsán. Ezekre hol én, hol ők készülnek fel, hiszen több nyugdíjas pedagógus, magyartanár is van a csapatban. Másik népszerű programunk a torna: hetente háromszor nyugdíjas gyógytornász tart itt „tornaórát”, ami nem egyszerűen a mozgásról szól, hanem arról, hogy a résztvevők jó hangulatban, hasznosan és kellemesen töltik el együtt az időt. A foglalkozás így mentálisan és fizikálisan is kedvező hatású – ahogy egy nyolcvanon túli klubtagunk meg is jegyezte: még húszévesen se érezte ilyen jól magát.

Szeretem az embereket, különösen az időseket, és nemcsak azért, mert ez a korosztály rendkívül hálás az odafigyelésért, és ezt ki is mutatja, hanem mert sokat kapok, sokat tanulok tőlük: velük beszélem meg a világ dolgait, hiszen a legtöbb időt velük töltöm.

Klubvezetőként nem azt tartom a legfontosabbnak, milyen programokat szervezek, hanem azt, hogy aki ide eljön, az egy jó hangulatú, barátságos, szeretetteli közegbe érkezzen. Büszke vagyok arra, hogy egy összetartó, egymást segítő közösség jött létre, amelynek tagjai lelkesen és sikeresen szerepelnek kerületi rendezvényeken, például a versmondó napon. Megtartani a nyitottságot, az érdeklődést, a motiváltságot és nem utolsósorban a vidámságot – talán ez a legtöbb, amit nyugdíjas éveinkre kívánhatunk magunknak, és amiben támogatni igyekszem a klubtagokat.

Péter Zsuzsanna