A belsőépítészet nem luxus

Annak idején az OTP-ben megmasszírozta Psota Irén vállát, négy és fél évesen pedig Kovács Kati-dalokat énekelt Koncz Zsuzsának a telefonba, de jó viszonyt ápoltak Gross Arnold grafikusművésszel és családjával is. Mindannyian kötődnek, kötődtek a kerülethez, mint ahogy Ottlik György is. Bár gyerekkora a Naphegyen telt, feleségével, a szintén belsőépítész Cserny Katalinnal 37 éve élnek a II. kerületben, ebből 27 éve Máriaremetén, és itt nevelték fel három gyermeküket is. 

– Egyszer bementem a Margit körút sarkán állt OTP-be ügyet intézni, mikor hallom Psota Irén jellegzetes hangját, ahogy panaszkodik az ügyintézőnek, mennyire fáj a válla, és nincs, aki megmasszírozza. Így aztán – mivel mögötte álltam – gondoltam, most vagy soha, és felajánlottam neki, hogy megnyomkodom a csuklyás izmát… Koncz Zsuzsának pedig kiskoromban a nagymamám biztatására énekeltem, mivel megkérte őt, hogy hallgasson meg. A telefonba elénekelt Kovács Kati-dalokért ezúton is elnézését kérem (nevet).

A nappaliban a nagypapa százéves felújított fotelei harmonikusan kapcsolódnak a maga tervezte bútorokkal, a falon pedig felbukkannak Gross Arnold grafikái is. Feleségével, Cserny Katalinnal mindketten belsőépítészek, és mindenki megkérdezi tőle, rokona-e az író Ottlik Gézának.

– Cipi bácsi, azaz Ottlik Géza édesapám unokatestvére volt. Közel laktunk egymáshoz, mi a Naphegyen, ő az Attila úton, szüleim gyakran jártak nála. A név nem az én érdemem, de számomra megtiszteltetés, méltóan kell viselnem. Azután nem sokkal, hogy Géza bácsi átvehette a Kossuth-díjat, feleségem édesapja, Cserny József formatervező is megkapta. Vicceltünk is Katival, hogy akkor most már van a családban egy Kossuth-díjas Cserny és egy Kossuth-díjas Ottlik is. Amikor középiskolás voltam, Ottlik Géza még inkább elhallgatott író volt. Ezért volt meglepő, hogy amikor egyszer fel kellett adnom egy táviratot, az Ottlik név hallatán a postáskisasszonynak felcsillant a szeme: – Ottlik, mint a Géza, az író?

Apám építész volt, urbanisztikával foglalkozott, anyósom művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának vezetője, fő területe a németalföldi festészet volt. Katival a MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) elődjének, az Iparművészeti Főiskolának az előkészítőjén ismerkedtünk meg. Szerencse, ha az ember összetalálkozik a párjával, építik és alakítják egymást, és ki is tartanak egymás mellett. 1985-ben házasodtunk össze, 1987-ben költöztünk a Pusztaszeri útra. Már oda született 1989-ben Dávid fiunk, aki építészként végzett Párizsban és Julianna lányunk, aki a MOME-n textiltervezőként; a legfiatalabb gyerekünk, Róza szintén építész végzettségű, de keramikus szeretne lenni, az áll közel a szívéhez.

Az ön kreativitása már gyerekkorában is megmutatkozott?

Zenei tagozatra jártam, hat évig hegedültem, de az általános iskolában volt egy nagyon agilis rajztanárom, Tari Ilonka néni, aki egy legenda volt. Fia, Tari Gábor festőművész lett. Engem is nagyon szeretett volna művészi pályára terelni, az ő biztatására jelentkeztem a Török Pál utcai „Kisképzőbe”. Az utolsó pillanatig formatervezőnek készültem, nagyon tetszett a Fiskars olló, gondoltam naivan, ha ilyeneket kell tervezni, ez az én utam. De Somogyi Gábor festőművész tanárom az érettségi tájékán megveregette a vállamat, és azt mondta, inkább belsőépítésznek kellene jelentkeznem. Hálás vagyok neki ezért. Pedig, ha visszagondolok, már kisebb gyerekként is ez vonzott, hiszen mindig azt kértem apukámtól, hozzon nekem a könyvtárból „lakásos” újságokat, és ő hozott is német, francia, olasz lapokat.

Mi az a munkája, amit nagyon szeretett?

Néhány éve a belvárosi Március 15. téren a Piarista ház felső két szintjét egy amerikai tanácsadó iroda vette birtokba. A kialakításra szóló meghívásos pályázatot meglepő módon megnyertem. Ez nagyon nemes, különleges és exkluzív feladat volt, a toronyban például van egy tárgyaló, dunai és gellért-hegyi panorámával. Nagyon extra és artisztikus megoldásokra is volt lehetőségem a tervezés során. Cikk is jelent meg róla az Octogon építészeti folyóiratban.

A Magyar Építész Kamara idén átadott Az év belsőépítésze 2019–2021 díja azért is különleges Ottlik György számára, mert három kimaradt év után ítélték neki a legrangosabb szakmai elismerést.

 
A zugligeti díjnyertes ház az art deco és a Bauhaus határmezsgyéjén táncol

/Fotó: Darabos György, www.oktogon.hu/ 

 

Az a ház, amivel elnyerte Az év belsőépítésze díjat, milyen helyet foglal el a sorban?

Nagyon kedves munkám volt, a megbízóval szinte baráti viszonyban vagyunk, nem ez volt az első közös munkánk. Az ő álma egy Bauhaus ház volt, megvett egy 1934-ben épült, elég romos épületet a Zugligetben. Végig éreztem a bizalmat, félszavakból is értettük egymást, szinte minden ötletemre partner volt, együtt úsztunk ebben a jó három évig tartó nehéz, de örömteli munkában.

Hogyan kezdett neki?

Az embernek bele kell élnie magát, az inspirációhoz pedig szükség van anyaggyűjtésre, a fellelhető archív képek és szakirodalom tanulmányozására. A Bauhaus most ismét rendkívül népszerű és kedves téma. Ebben a konkrét esetben az volt a célunk, hogy az épület meglévő adottságait megőrizzük, kibontsuk, visszaállítsuk és újraértelmezzük. A belső tereket is így terveztük meg, nem helyreállítás, hanem újraértelmezés volt, hozzáadtuk a mai kort is, visszaidézve az akkori elemeket. Ebben támogató társam volt a megbízóm is, akivel jól együtt tudtunk működni.

Belsőépítészt felkérni egy átalakításhoz nem luxus?

A belsőépítészet sokak számára úgy fogalmazódik meg, hogy a belsőépítész által tervezett tér a luxus tobzódása. Holott az ergonómia, a színtan, a bútortervezés, a statika, az épületszerkezet-tan és még sok más, amit mi tanultunk, segít élhetőbb teret teremteni. A belsőépítészet tehát, ami használhatóvá teszi a mikrokörnyezetet, formálja a teret, az nem luxus. Persze, ha a funkcionalitás és az esztétika találkozik, az külön öröm. Viszont nem szabad semmit öncélúan teátrálissá tenni. Lehet valami nagyon hatásos, de meg kell lennie az alapjainak. Ez nagyon fontos szakmai szempont.

Ezért is sajnálatos, hogy ma Magyarországon nem nagyon van belsőépítész-képzés, talán csak a Metropolitan Egyetemen. Nagy vákuum lesz a képzés hiánya miatt, mert a mi generációnkkal a belsőépítészek sajnos el fognak tűnni. A Magyar Belsőépítész Egyesület (MABE), melynek én is tagja vagyok, próbál ennek hangot adni és ehhez pártfogókat keresni. Nekünk még olyan legendás tanáraink voltak a belsőépítész tanszéken, mint Király József neves bútortervező, Jánossy György, Reimholz Péter és Szrogh Gyuri bácsi építészek, utóbbi a Körszálló tervezője. Jelenleg a MOME-n csak építőművész képzés zajlik, ami kell és jó, csak nem hidalja át a belsőépítész-képzés hiányát.

A saját házukat, gondolom, maguk tervezték.

A feleségemmel együtt terveztük a házat, de leginkább ő volt az irányadó. Alkotó emberek lévén, gyerekekkel, nagyobb térre volt szükségünk, így belevágtunk az építkezésbe. 1996-ban költöztünk ide, Máriaremetére, és a világ legszebb helyének gondoljuk ezt a környéket. A gyerekek itt kezdtek óvodába járni, itt nőttek fel és innen repültek ki. Vagány és merész lépés volt részünkről az építkezés, és szerencsésen jöttünk ki belőle. Nagyon szeretünk itt élni.

Nézi belsőépítész szemmel az új házakat? Mi a véleménye?

Az egyéniség kissé eltűnt, mindenki tagozódni akar a rendszerbe. Másfél évtized múlva talán ugyanúgy kortünet lesz a szürke-fehér-acél-üvegkorlát-antracit kombináció, mint ahogy lecsengett a többi fellángolás is.

Milyen stílust szeret?

Ha nem közhelyesítenék el, akkor gyerekkorom óta az art deco és a Bauhaus állt közel a szívemhez. A másfél évtizede tomboló minimál világot annak idején azért teremtették meg, hogy a nemes anyagok és felületek – furnér, kő – önmagukban is érvényre jussanak. A nemes egyszerűség kiváló minőségben, nagyon emelkedett dolog, de ennek csak a felszínét vették át: a minimál ma tömegáruként, ócska minőségben jelenik meg. Ebbe szerintem bele fognak unni az emberek. Sajnálom például azt is, hogy jelenleg a hajdan volt asztalosmesterek apró részletekkel, csodálatosan megmunkált, fantasztikus minőségű biedermeier bútorainak szinte nincs is ára. Persze, kisebbek a lakóterek, és nyilván nem annyira praktikusak ezek a bútorok; változott a világ, ezt el kell fogadni. Hogy a jövő milyen lesz? Talán még inkább egyszerűsödik, puritánabb és környezettudatosabb lesz. Ezzel együtt úgy gondolom, az emberek a lelkük mélyén vágynak a gazdagabb formákra, az érdekesebb megoldásokra, az egyediségre. 

Zsoldos Szilvia