Adni, segíteni, támogatni

Elsőként egy olyan hölgyet szeretnénk bemutatni, aki az egyik legnehezebb, ám legnemesebb hivatást választotta, és aki idősgondozóként 35 éve ugyanazon a munkahelyen, a II. Kerületi Önkormányzat II. sz. Gondozási Központjában dolgozik.

Gondy-Domán Mónikát munkahelyén, a Fillér utcában található gyönyörű villában kerestük fel, ahol nyolc éve enyhe, illetve középsúlyos demenciával élő idős embereknek is nyújtanak napközbeni ellátást. Azóta Mónika is ezen a területen dolgozik.

– Gyerekkorom óta segítő szakmára készültem, mert a segíteni vágyás mindig is bennem volt. Először óvónő szerettem volna lenni, de az éneklés nekem nem megy, így egészségügyi szakközépiskolát végeztem, utána pedig egy bölcsődében kezdtem dolgozni. Nagyon szerettem a kicsikkel foglalkozni, de a nyolcvanas években sajnos egyre-másra zártak be a bölcsődék, így nekem is új munkahely után kellett néznem. Az Expressz újságban találtam rá az önkormányzat álláshirdetésére, amelyben házi segítségnyújtásban dolgozó munkatársat kerestek. Utánanéztem, mit is jelent ez a munkakör, és úgy gondoltam, belevágok.

Más ez a munka, mint a bölcsődei, de a gyökere ugyanaz: adni, segíteni, támogatni. Emberekkel szeretek foglalkozni, legyenek kicsik vagy nagyok. A kollégáim szeretettel fogadtak, én voltam a legfiatalabb – huszonegy éves –, és sokat tanultam tőlük (ma már elmondhatom, hogy én vagyok itt a legrégebbi munkatárs).

1991-ben megszületett a kislányom, így néhány évet otthon töltöttem, de a GYES után visszatértem, és egészen 2017-ig a házi segítségnyújtásban dolgoztam. Ez nem egy könnyű, de nagyon szép munka. Jó érzés, hogy segíteni tudok olyanoknak, akiknek erre szükségük van. Sok tapintatra van szükség, hiszen a gondozottakat otthonukban látjuk el, bemegyünk az intim szférájukba, és ezt sokaknak nehéz elfogadni. Volt olyan eset, amikor a hozzátartozó szerette volna igénybe venni a segítséget, de az idős ember nem akarta, és olyan is, amikor eleinte komoly ellenállásba ütköztem, később viszont annyira megszeretett a néni, hogy olyan dolgokat is elmesélt az életéről, amiket – mint mondta – még a családtagjainak sem mondott el. Nagyon jó érzés volt, hogy elnyertem a bizalmát.

Ez a szolgáltatás nemcsak fizikai segítséget jelent, hanem lelkit is, egy kezet, amibe meg lehet kapaszkodni. Sokszor olyan érzelmi kötődés alakul ki ápoltjainkkal, mint szülő és gyerek vagy nagyszülő és unoka között. Ennek az a nehézsége, hogy nagyon megvisel, amikor elmegy egy gondozottam, akit megszerettem. Ezt nem lehet megszokni.

Amikor felröppent a hír, hogy intézményünk szolgáltatásai nappali de­mens­el­lá­tás­sal bővülnek, azonnal szóltam a vezetőnek, hogy szeretnék ebben dolgozni. Talán azért is éreztem úgy, hogy itt van a helyem, mert édesapám, akit három éven át ápoltam otthon, hasonló nehézségekkel küzdött.

Gondy-Domán Mónika

Fóton élek, onnan járok be – immár 35 éve – a II. kerületbe. Ez alatt az idő alatt öt intézményvezetőnk volt. Jelenlegi vezetőnknek, Kajcsáné Geszner Barbarának hálával tartozom a sok segítségért és empátiájáért, hiszen olyan légkört teremtett, hogy őszintén mondhatom: jó itt dolgozni. Neki is köszönhetem, hogy ilyen hosszú ideje szívesen végzem a munkámat itt, a gondozási központban.

Hétköznapokon, amikor éppen nem dolgozom, sokat vagyok egyedül, mert a lányom már kirepült, férjhez ment, a férjem pedig kamionsofőr, állandóan úton van, csak hétvégére jön haza. De nem panaszkodom, mert nagyon szeretek sétálni, olvasni és főleg főzni. Vettünk egy jó nagy hűtőt, és úgy készítem mindig az ételt, hogy a férjemnek útközben se kelljen nélkülöznie a házi kosztot.

Elégedett vagyok az életemmel, szeretem a munkámat, ha ma kellene pályát választanom, ma sem döntenék másként.

Lejegyezte: Péter Zsuzsanna