Küzdőszellem és Életműdíj

Jocha Károly évtizedek óta szerzője lapunknak. Azóta próbálom megfejteni a Jocha-jelenséget, és remélem, talán közelebb kerülünk hozzá ezzel a beszélgetéssel, melynek apropóját az szolgáltatta, hogy idén májusban a Magyar Sportújságírók Szövetsége Életműdíjjal tüntette ki. Pályafutása során több ezer embert kérdezett, most mi kérdeztük. A találkozásra Felső Zöldmáli úti otthonában jó indok volt az is, hogy a napokban töltötte be nyolcvanadik életévét. Ebből ötvenet a II. kerületben élt. Küzdőszelleméről Madách sorai jutnak eszembe: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga”.

– Egy édesanyám horgolta fekete nyakkendő volt a „hozományom” – mutatja a szekrényben, hogy még mindig megvan –, amivel eljöttem otthonról, a kispesti Wekerle-telepről, ahol anyám tanítónőként szolgálati lakást kapott, és ahol felnőttem. Apám a Délvidékről származik, vegyészmérnök volt, a háború alatt érkezett Budapestre. Született egy húgom és egy féltestvérem, aki Adorján Andrásként lett világbajnokjelölt sakkozó; apám őt is saját fiaként nevelte 18 éves koráig.

Gimnáziumban kezdtem, majd vegyipari technikumban érettségiztem, és a Debreceni Egyetemen szereztem biológia–kémia tanári diplomát levelezőn. Kőkemény volt, hat évig mindennap éjfél után feküdtem, mert a tanulás mellett dolgoztam és már írogattam is.

Hogy lettél természettudományos diplomával mégis sportújságíró?
Természetesen sportőrült voltam, az élsport nagyon érdekelt, mindent elolvastam róla. Kedvencem az atlétika, az evezés, a kézilabda és a sakk. Magam is igazolt atlétaként az akkori legerősebb szakosztályban, a Honvédban futottam, indultam az országos váltóbajnokságon is – közepes sikerrel, de annál nagyobb lelkesedéssel. Viszont tele volt egyessel a napló, ezért abbahagytam a futást.

Az újságírás egyébként úgy kezdődött, hogy a Népsportban akkoriban péntekenként jelent meg az „Olvasóink írják” rovat. 1965-ben egy magyar–angol atlétikai viadalt közvetített a tévé Londonból, ahol történt egy durva sportszerűtlenség, amit a magyar csapat követett el. Ezt egy ősrégi írógéppel lepötyögtem és beküldtem. A levél megjelent, onnan kezdve csak az írás érdekelt. Közben 1966-ban felvettek Debrecenbe, és jó gyerekként el is végeztem az egyetemet.

Választásomban meghatározó élménynek számított az is, hogy gyerekkoromban, 1953–55 között láttam a Puskás-féle labdarúgó-válogatott öt meccsét, ami óriási élmény volt abban az ingerszegény időben. Később a magyar sakkozás fénykorában rengeteg időt töltöttem a versenyzők között Andris öcsémet kísérve. 1962-től négy éven át minden versenypartiján ott drukkoltam, közben sok éljátékost megismertem.

Az elmúlt rendszerben kapcsolatok és jó beágyazottság nélkül nehéz volt bekerülni egy-egy meghatározó sajtóorgánumhoz. Neked sikerült?
Az első levelem után a Népsportnál tudósító lehettem. Elmentem a világ végére is, Csömörre, Csepelre, ahova senki sem akart. Tíz évig álltam sorba, hogy felvegyenek. Mire ez megtörtént volna, rájöttem, hogy nem akarok beszállni abba az életmódba, amit a lap újságírói éltek. A feleségem szerint megőrültem, mégis inkább mindent elölről kezdtem. Mivel Magyarországon nem akartak szóba állni velem, ezért a határon túli magyar lapoknál is próbálkoztam, Újvidéken, a Magyar Szónál hat év alatt kétszáz írásom jelent meg.

1973-ban a reménytelennek tűnő helyzetben beadott pályázatom alapján négy hónappal később, csökkentett fizetéssel felvettek egy IV. osztályú üzemi laphoz, az EGYT Híradóhoz. Onnan a Zománc című laphoz, majd büntetésből a Csepel Vas- és Fémművekhez helyeztek, ahol megkaptam a hetilap nyolc oldalából egyet, ahol csak sportról kellett írnom.

1978-ban egykori tanárom, Kiss György Mihály tanácsára az MTI belpolitikai szerkesztőségébe kerültem, ahol pillanatok alatt jó kapcsolatom alakult ki Hoffer József sportfőnökkel. Az 1978-as egyéni sakkvilágbajnoki döntő a Fülöp-szigeteki Manilában zajlott, számomra érdemszerző lehetőséget kínált. A szovjet Karpov és az 1976-ban disszidált Korcsnoj összecsapásáról gyorselemzéseket kértem Barcza Gedeon nagymestertől, amit azután a sportrovat továbbított a sakkbarát Kádár Jánosnak. Ezek után 1980-ban, 36 évesen lettem végre főállású sportújságíró, 1995 óta pedig szabadúszó vagyok.

Az újságírásban fontos a kapcsolatrendszer. Te tartod az alanyaiddal a kapcsolatot? Nagyon sokan voltak, melyiküket kedvelted a legjobban?
Nagyon örültem, hogy Hidegkuti Nándort, az Aranycsapat csatárát el tudtam kapni Kairóban 1978-ban. Ő az élő bizonyítéka annak, hogy nem a diploma teszi az embert. Négy polgárija volt, de végtelen intelligens, kellemes, normális, tisztességes ember volt. Vonalban voltunk, még a Sportkórházban is meglátogattam. Nagyra becsülöm Sákovicsné Dömölky Lídia olimpiai bajnok tőrvívót is. Az idős interjúalanyaimmal igyekszem legalább telefonon tartani a kapcsolatot.

A könyvírásba miért vágtál bele?
Majdnem hatvanéves voltam már, mikor úgy éreztem, legalább egy könyvet azért csak kellene írnom. Fogalmam sem volt, hogyan kell eljuttatni a kéziratot a megjelenésig, de belevágtam. Az első könyv 2003-ban készült el, amihez minden interjút letalpaltam. A legidősebb olimpiai bajnok, aki szerepel benne, Keresztes Lajos, aki az 1928-as olimpián birkózásban lett bajnok, de volt két olyan (nem érmes) olimpikon interjúalanyom is, aki 1908-ban, Londonban szerepelt magyar színekben.

Végül hét könyv sikeredett, ebből ötöt teljesen önerőből jelentettem meg. Az arany-, ezüst- és bronzérmesekről írott könyveimet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) a világon egyedülállónak ismerte el.

Miért az olimpiák és az olimpikonok?
1987 őszén költöztünk a Keleti Károly utcából a Rét utca tetejére, még bútorunk sem volt. Mégis kipattant belőlem, hogy ki szeretnék menni a szöuli olimpiára. A feleségem megdöbbent, de végül a Biblia iránymutatását követve kisorsoltuk, hogy Ferihegy vagy Ribáry utca, és a Ferihegy nyert. Aztán voltam még Sydneyben, Athénban, Pekingben és Londonban is akkreditált újságíróként, így szabadon mozoghattam az olimpiai faluban. Rengeteget jelentett nekem az olimpia atmoszférája, az egésznek a levegője, amit az ember ott, a helyszínen magába szív.

2006-ban a Sydney-i Operaház előtt, amikor akkreditált újságíróként kiutazott a melbourne-i olimpia 50. évfordulója alkalmából rendezett találkozóra 

Nyolcvanévesen is dolgozol. Nincs megállás? Honnan jön ez a szorgalom, szívósság, kitartás?
A bulldogság? Relatíve jók a génjeim, a küzdést pedig talán apámtól örökölhettem, aki délvidékiként Zágrábban, Belgrádban és Szarajevóban is élt. Meg, ahogy mondtam, csak a sport és az írás érdekelt, ezek viszont tűzön-vízen keresztül is.

A feleségemet, akivel ötven évig éltünk együtt, idén januárban hirtelen elveszítettem. A sok íráslehetőség segít, mert így nem egész nap a gyásznak élek. A jochapress.hu nevű internetes újságomat tizenkét éve működtetem. Reggelente egy-két órát dolgozom rajta, havonta 200-250 ezer kattintás van az oldalamon.

Feleségével, Emőkével és Dávid fiukkal Ausztriában 1982-ben

A geológusként is sikeres feleségem, Emőke emberileg világbajnok, a Jóisten ajándéka volt. Májusban ismerkedtünk meg, szeptemberben már meg is esküdtünk. Végtelenül kedves, szeretnivaló ember, az életem egyetlen, igazi nyereménye volt. Itt van a nappaliban a „siratófalam”, minden este itt ülök a kereszt és a fényképe előtt, és elmondom a rózsafüzért. Dávid születése után nem lehetett több gyerekünk, de nem akartuk, hogy egykeként nőjön fel, ezért ötévesen örökbe fogadtuk Lacit, és a két fiú jól ki is jött egymással. Dávidék révén van négy unokám: Mónika 16, Danika 15, Ágoston 12, Juliska pedig 7 éves. Dávid informatikus villamosmérnökként végzett a Műszaki Egyetemen. Laci is igen erős műszakilag, több szakmát elsajátított, huszonhárom éves korában szinte varázsütésre változott meg, azóta a melóban verhetetlen. Amikor az okokat firtattam, azt mondta nekem, hogy Papa, tőled hallottam mindig a munka becsületéről…

Mindig vállaltad a hitedet. Mióta az életed része?
Klasszikus hitben neveltek, és negyven éve vagyok a Római Katolikus Egyház Neokatekumenális Közösségének tagja, a feleségemmel ez is összekötött. Olyan házaspár voltunk, akik az idő múlásával egyre jobban éltünk, amiben a közös gondolkodásnak nagy szerepe volt.

A magyar sportújságírók legrangosabb kitüntetését, az Életműdíjat vehetted át májusban. Mit jelent ez számodra?
Talán azért kaptam, mert mindig a tisztesség oldalán mozogtam, nem a pletykák szintjén utaztam. Igyekeztem az embereket jól megismerni, hiszen ha nem szánom rá az időt, eleve nem lehet jót írni. Ketten kaptuk meg idén, megtisztelő, hogy én voltam az egyik, és természetesen a feleségemnek ajánlom ezt a díjat. Ő meggyőződéssel vallotta: mindent Istentől kapunk, nekünk a dolgunk az elfogadás és az imádkozás.

Kikapcsolódni azért szoktál?
A sport a munkám és a szenvedélyem is. Mellette az unokák az örömforrásaim. Nagyon szeretem őket.          

Zsoldos Szilvia