Igaz emberek igaz története

Dr. Karsai László, történész, egyetemi tanár

Dr. Karsai László, aki a történettudományok doktoraként elsősorban a holokauszt történetét kutatja, azzal a hírrel kereste meg szerkesztőségünket, hogy a Yad Vashem (a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága) a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el édesanyja, Karsai (született Widmar) Lucia, valamint nagyszülei, dr. Antonio Widmar és Kolozs Irén embermentő tevékenységét. A harminc éve a Keleti Károly utcában élő Karsai Lászlóval nemcsak az elismerésről beszélgettünk, hanem bepillantást engedett egy nem mindennapi család történetébe is, amely több szállal kötődik kerületünkhöz, tagjai jórészt városrészünkben találtak otthonra.

A professzor édesanyja a hatvanas években írta meg emlékiratait, amit családja csak halála után kapott kézhez. Az 1944. november 4-től, Lucia 17. születésnapjától a felszabadulásig tartó részben Karsai Lucia mások mellett azt is leírta, hogyan bújtatták Széll Kálmán téri lakásukban Hárs László szökött zsidó munkaszolgálatost, illetve azt, hogy édesapja, Antonio Widmar, hogyan segített tucatnyi üldözöttnek az olasz követségről szerzett pecsétekkel és fejléces papírokkal. Ezt a naplórészletet V. Karsai Zsuzsa (Lucia unokája) sajtó alá rendezte és 2022-ben publikálta a Mozgó Világban.
– Amikor a szokásos reggeli futás közben azon töprengtem, mi lesz a nyilvánosságra hozott naplórészlet sorsa, akkor villant be, hogy hiszen ez egy embermentő történet – emlékezett vissza a történész. – Szégyen és gyalázat, de ha nincs az unokahúgom, nekem, aki a Yad Vashemnek is szerződéses munkatársa vagyok, eszembe se jutott volna, hogy a saját édesanyám és nagyszüleim valóban az életük kockáztatásával mentették embertársaikat.

 

Wallenberg harcostársa

Arra kértem Karsai Lászlót, meséljen a három kitüntetettről. Elsőként, az 1899-ben Fiuméban született olasz nagypapáról, Antonio Widmarról esett szó, aki Bolognában szerzett diplomát 1924-ben, majd Magyarországra jött, és egészen 1939-ig az Olasz Királyi Követség sajtófőnöke volt. Diplomata, kultúrdiplomata és műfordító is volt egyben, tagja az 1944-ig fennállt Petőfi Társaságnak. A magyar irodalom komoly értékeit fordította olaszra, illetve olasz drámákat és egyéb – még Mussoliniről is szóló – könyveket ültetett át magyarra. Nagy műveltségű, intelligens és rendkívül jóképű férfi volt, aki nagy népszerűségnek örvendett a hölgyek körében, és ő maga is kedvelte a hölgyek társaságát. Ez lehetett az egyik oka Karsai professzor szerint, hogy házassága Kolozs Irénnel nem tartott hosszú ideig. Közeli barátságban volt Babits Mihállyal, aki esküvői tanúja is volt. Ennek a barátságnak is köszönhető, hogy Babits az Isteni színjátékot magyarra, Widmar pedig az Ember tragédiáját olaszra fordította, amiért 1937-ben megkapta a Magyar Érdemrend tiszti keresztje kitüntetést.

Babits Mihály és Antonio Widmar, a két jóbarát a költő esztergomi házánál 1925-ben

– Nagyapám fiatalemberként nacionalista, sőt fasiszta volt, bár az olasz fasizmus, főleg a kezdeti időkben mást jelentett, mint a hitleri, nem volt akkor része például az antiszemitizmus. A fiatal Antonio azt láthatta, hogy megszűnt a munkanélküliség, hogy felszámolták a maffiát. A II. világháború idején fordult el a fasizmustól és Mussolini bukását követően a szövetségesekhez átállt Pietro Badoglio-féle „szabad” Olaszország magyarországi híveinek egyik vezetője lett. Valójában mindig pacifista volt, és amikor 1944-ben Wallenberg mellett kezdett dolgozni, akkor – hozzá hasonlóan – az olasz követségről szerzett pecsétek és fejléces papírok segítségével hamis iratokat gyártott, és ezzel több tucat ember életét mentette meg.

Antonio 1941-ben

Antonio Widmart egy honfitársa feljelentése alapján az ÁVO 1945 tavaszán letartóztatta, de öten – köztük Hárs László – igazolták bátor, antináci és nyilasellenes tevékenységét, így rövid időn belül elhagyhatta a hírhedt Andrássy út 60. pincezárkáját. Ezután elutazott Magyarországról, először Rómába ment, majd az Egyesült Államokban és Japánban élt. A hatvanas években tért vissza Olaszországba, ahol Lucia két fiával meg is látogatta. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Karsai László találkozott vér szerinti nagyapjával, aki – mint mondta – még akkor is kitűnően beszélt magyarul.

 

Az erdélyi havasok nyugatos novellistája

Kolozs Irén Felsővisón született 1904-ben, majd 1918-ban szüleivel Magyarországra menekültek. Sziráky Judith néven írta műveit, elsősorban novellákat, írói munkásságáért 1973-ban József Attila-díjat kapott. Az erdélyi havasok írója volt, könyvei közül Karsai László az 1972-ben megjelent Hajnali madár című novelláskötetét emelte ki.

Keő, azaz Kolozs Irén, írói nevén Sziráky Judith 1955-ben

 

– Nagyon szép nő volt, akit barátai Kleopátrának szólítottak. Ez kiskoromban nekem túl hosszú volt, így elneveztem Keőnek, ami szűk családi körben rajta is maradt. Szépsége mellett nagyon művelt, szellemes és karakán is volt.
A vészkorszakban élete kockáztatásával bújtatta szerelmét, Hárs (Herczog) Lászlót, a Népszava újságíróját, aki egyben költő és népszerű gyerekmesék, gyerekeknek szóló regények írója is volt. Kapcsolatuk az akkori törvények szerint fajgyalázásnak számított. 1947-ben házasodtak össze.
– Halmozottan előnyös helyzetű gyerek voltam – mesélte tréfásan a professzor –, hiszen nagyszüleim és a szüleim olyan szellemi környezetet teremtettek, ami csak keveseknek adatik meg. Ennek a háttérnek köszönhető, hogy öcsémből (Karsai György klasszika-filológus, színház- és irodalomtörténész) és belőlem is egyetemi tanár lett. Sokat nyaraltunk nagyszüleimmel Szigligeten, az Írók Alkotóházában. Baráti körükben kiváló írók és költők voltak, akiket gyerekként személyesen is megismerhettünk. A nyugatosokról nagymamám (aki maga is oda tartozott) rengeteg anekdotát mesélt. Egyszer például Karinthyval ment valahová és találkoztak Tersánszky Józsi Jenővel, akivel jó barátságban voltak. „– Hová mész?” – kérdi Karinthy. „– Csepelre, író-olvasó találkozóra. – Ilyen ruhában? Nem félsz, hogy leütsz valakit?” De róla is mesélnék egy jellemző történetet: fiatal szerzőként elvitte egy novelláját Osvát Ernőnek, a Nyugat rettegett szerkesztőjének, aki megjelenésre érdemesnek tartotta az írást, de búcsúzáskor azt mondta: „– Magának lenne egy kötelessége: szüljön egy tehetséget a hazának!” Mire nagyanyám így válaszolt: „Ezt már az én édesanyám megtette...!”

 

1965 Chiavari: az egyetlen alkalom, amikor Karsai László találkozott vér szerinti nagyapjával, Antonio Widmarral. Középen édesanyja, Karsai Lucia

 

A Fellini-filmeket fordító történelemtanár

Antonio Widmar és Kolozs Irén házasságából egy leány született, Lucia. Bár a szülők korán elváltak, a jó viszony megmaradt közöttük. Antoniónak fontos volt, hogy olasznak nevelje lányát, és hogy mindent megadjon neki.
– A családi legendárium szerint a Széll Kálmán téri lakásukba minden hónap elsején becsöngetett az olasz követség fehér kesztyűs inasa, és átnyújtott 500 pengőt, ami akkor nagyon komoly összeg volt. Nagyapám csak azt kötötte ki, hogy lánya az Olasz Gimnáziumba járjon, a francia, német és angol nevelőnőt, a lovagló- és teniszleckéket, valamint az abbáziai nyaralásokat ő állta.
Karsai Lucia eredetileg középiskolai történelemtanár volt, neve azonban mint műfordító és mint szinkrondramaturg vált ismertté. Ő készítette mások mellett Fellini 8 és fél, illetve Az édes élet című alkotásának magyar változatát, valamint A római vakáció című romantikus amerikai–olasz film magyar szövegét is. Első férje, két fiának apja Karsai Elek történész volt, a második Tóbiás Áron rádiós újságíró.

A 21 éves Widmar Lucia

– Anyámat nagyon szerették a diákjai. Tőle tanultam meg, hogy egy tanárnak színésznek is kell lenni, szerepelni, sőt csillogni kell a tanítványok előtt. ’56-ig az Eötvös gimnáziumban tanított, de mert október 23-án kivitte diákjait az utcára, elbocsátották az állásából. Novemberben szabályos útlevelet csináltatott magának és nekünk, a gyerekeinek. Egy ködös reggelen teherautó állt meg Tárogató úti lakásunk előtt, amivel elhagytuk Magyarországot. Nagyanyám Ködben címmel írt novellájában írta meg ezt a jelenetet. Néhány hónapot töltöttünk Olaszországban, de mert nagyapám, aki akkor Japánban volt kiküldetésben, nem tudott hozzánk visszautazni, hazajöttünk.
Anyám a hatvanas években kezdte írni emlékiratait, de sosem mutatta meg. Azt, hogy valójában mi is történt 1944-45-ben, csak jóval a halála után tudtuk meg, amikor Pécsről felhívott egy hölgy, hogy nála vannak az emlékiratok és elérkezettnek látja az időt, hogy ezeket átadja nekünk. Borzalmasan nehéz volt végigolvasni. Anyám a naplójában sokkal őszintébb volt, és néhány dologról egészen máshogy írt, mint ahogy arról nekem tudomásom volt.

Péter Zsuzsanna



V. KARSAI ZSUZSA, Karsai Lucia unokája személyesen ugyan nem ismerhette nagymamáját, de mégis mindig úgy érezte, közel áll hozzá: – Valószínűleg a különböző rokonok által elejtett „ó, tisztára mint Lucia” félmondatok alapozták meg bennem ezt az érzést – mondta el érdeklődésünkre Zsuzsa. – Már elmúltam harmincéves is, amikor – számomra rejtélyes módon – előkerültek Lucia nagyim emlékiratai. Emlékszem, csak úgy faltam a sorokat. Annyiszor kedvem lett volna odarohanni, átölelni és kérdezni sokat-sokat, még többet, mindent megtudni róla, amit csak lehet: élettapasztalatáról és a család történetéről. Ugyanakkor fájt a hiánya, ha lehet, még jobban mint azelőtt.
Nem merült fel bennem, hogy a kb. 90 oldalas visszaemlékezést nyilvánosságra kellene hozni: nagyon személyes, akár intimnek is mondható beszámolóról van szó élete első feléről, ami a családnak felbecsülhetetlen érték, de nem feltétlen tart számot közérdeklődésre. Viszont 2021 év elején – amikor testvéremmel éppen ismerkedni kezdtünk a családfakutatás szépségeivel – szembejött velem a Közös Halmaz Alapítvány 1945-ös „Családunk a háborúban” pályázata, ahol kifejezetten személyes hangvételű naplókat vártak a háború megéléséről. Ekkor jutott eszembe Lucia emlékiratainak azon ötoldalas részlete, ami pontosan ezt az időszakot írja le, egyszerre izgalmasan és meghatóan. A részletet begépeltem, és nagybátyám történészi felügyelete mellett lábjegyzetekkel láttam el. A pályaművet legnagyobb örömünkre különdíjjal jutalmazták. Az írás nagybátyám bevezetőjével megjelent a Mozgó Világban, majd mindez elvezetett odáig, hogy az abban is leírt embermentő tevékenység alapján nagyimat és dédszüleimet Világ Igaza kitüntetésben részesítették.
Hihetetlen öröm és büszkeség ez nekem, egyben transzgenerációs üzenet és örökség, egyfajta emlékeztető (megerősítés?), hogy jó úton járunk, ha cselekedeteink középpontjában mindörökké a humánum, az emberségesség marad.


A Világ Igaza kitüntetést a Yad Vashem adományozza azoknak a nem zsidó embereknek, akik önzetlenül, életük kockáztatásával mentettek vagy próbáltak megmenteni zsidókat a holokauszt alatt. 1989-ig minden Világ Igaza számára ültettek egy örökzöld fát az emlékhatóság kertjében, Jeruzsálemben a Herzl-hegyen, ami a nevét viseli, ezzel jelképezve, hogy „aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg”. Mostanra azonban már nem maradt több fának hely, így az elmúlt évtizedek kitüntetettjeinek nevét kőbe vésve emléktáblákon örökítik meg. 2023-ig csaknem harmincezer ember kapta meg ezt a kitüntetést, közöttük közel kilencszáz magyar, vagy magyarországi embermentő.