A boldogsághoz soha nincs késő

Talán emlékeznek még a ka­lan­dos életű Hegyi Margitra, a Máltai Szeretetszolgálat börtönmissziósára, aki Down-kóros öccse és vak férje halála után lapunk segítségével fogyatékkal élő gyermekek gondozását vállalta (cikkünk a Budai Polgár 2017/2-es számában jelent meg). Az idős hölgy nemrég felhívott, hogy elújságolja, élete új, boldog fejezethez érkezett.

Még nem volt példa a Pasaréti Páduai Szent Antal-templomban arra, hogy olyan párt adjanak össze, amelynél menyasszony és vőlegény egyaránt elmúlt már kilencvenéves. Hegyi Margit és Nemeskéry Attila öt évvel ezelőtt ismerte meg egymást a ferencesek kötelékében működő idősek klubján keresztül. Az özvegyen maradt, mozgásában korlátozott Attila szembetegségéből kifolyólag felolvasót keresett, Margit pedig, aki mintegy hét évtizeddel ezelőtt pontosan így ismerte meg első férjét, Molnár Gábor író-természettudóst, örömmel jelentkezett a feladatra. Egyikük sem sejtette, hogy a felolvasásokból mély barátság és kölcsönös szeretet szövődik majd.

– Nekem minden sikerült az életben – mondja mosolyogva Attila, pedig nem volt mindig könnyű sorsa: 1950-ben elkapta a járványos gyermekbénulást, de egy év alatt szerencsésen talpra állították belőle, igaz, ezért ő is keményen megdolgozott: a gyógytornát és az utókezeléseket mindvégig komolyan vette és végezte. Először a Szerencsi Csokoládégyárban dolgozott, majd Kazincbarcikán, a Borsodi Vegyi Kombinátban. Itt ismerte meg feleségét, akivel 52 évig élt együtt, házasságukból egy kislány született, aki később három fiúunokával ajándékozta meg őket. Az unokák miatt költöztek a már nyugdíjas nagyszülők Budapestre 1994-ben. Attila 2008-ban vesztette el feleségét, közben a gyerekek is felnőttek, egyedül maradt. A paralízis miatt izomzata, mozgásképessége egyre gyengült, a szemével is problémák adódtak, autót már nem vezetett. Hívő emberként rendszeresen járt templomba, előbb a Keleti Károly utcai Krisztus Király-templomba, majd később Pasarétre. Az ottani idősek klubjához csatlakozva keresett valakit, aki időnként felolvasna neki és kicsit elbeszélgetne vele.
Margit, aki szintén tagja volt a klubnak, szívesen vállalta volna a „társalkodónő” szerepét, ám egy baleset következtében mindkét bokáját eltörte, így maga is szinte mozgásképtelen lett, de felajánlotta, hogy telefonon beszélget az akkor még ismeretlen sorstárssal. Attila azonban ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyszer találkozzanak személyesen, így a klub vezetője taxival elvitte Margitot a férfi Bimbó úti lakásába.

– Három óra hosszat beszélgettünk – emlékszik vissza Margit –, ám amikor indulni készültem, és Attila a gurulós járókeretével – ahogy ő nevezi, a kecskével – kikísért, elvesztette egyensúlyát és elesett. Nem akartam így itthagyni, ő viszont nem akarta, hogy így lássam, kiparancsolt. Akkor éreztem, hogy nekem ide vissza kell jönnöm.

Eleinte heti kétszer látogatta meg a férfit, de hamarosan mindketten úgy érezték, jó volna mindennap találkozni.

– Margitka csodálatosan tud felolvasni – meséli Attila –, három regényt olvasott el nekem, amit borzasztóan élveztem. Amikor azonban jött a nyár, a jó idő, szerettem volna kicsit sétálni, kirándulni is vele. Nekem volt már egy utcai elektromos kerekesszékem, mondtam, próbálja ki, és ha tetszik, szerezzen be egyet.

Margit ki is próbálta a járművet és mivel komoly „sofőrmúltja” van (majdnem hetven évig vezetett, egy időben hivatásos sofőr és garázsmester is volt), nemhogy nehézséget nem okozott neki, hanem azonnal bele is szeretett a kis piros járgányba. Hamarosan neki is lett egy ugyanolyan kis mopedje, így már együtt mehettek kedves helyeikre, a Millenárisra, a Margit-szigetre vagy fogaskerekűvel a Normafához.

– Egyik éjszaka, ahogy fel akartam kelni, elestem, mint utóbb kiderült, eltörött a karom, fájt mindenem, nem tudtam felállni – avat be a házasság történetébe a férj. – Szerencsére a legkisebb unokám a közelben lakik és még nem aludt, így gyorsan a segítségemre sietett. Mivel nem akartam egyedül maradni ebben a helyzetben, reggel felhívtam Margitkát és megkérdeztem, át tudna-e jönni hozzám csak néhány napra.

– Ez tavaly május 21-én volt, azóta nem mentem haza – mosolyodik el Margit, majd hozzáfűzi: amikor kiderült, hogy idejöttem Attilához, egy barátnőm szigorú arccal megkérdezte: de ugye nem egy szobában alusztok?

Ha nem is emiatt a mondat miatt, de mindketten úgy érezték, úgy helyes, ha összeházasodnak. 2022. szeptember 21-én megtartották az esküvőt, így már az őket kibeszélő „kedves ismerősök” is megbocsátották „bűneiket” – mesélik nevetve. Lengyel Donát atya adta össze őket, csak a keresztlevelekkel volt egy kis fennakadás, Margitét Újvidékről kellett beszerezni, Attiláét pedig, aki nem emlékezett, hogy hol keresztelték meg, Margit börtönmissziós társa kutatta fel. Az esküvő szűk körben, csupán két tanú jelenlétében zajlott, a család – az összesen négy gyerek és nyolc unoka – is utólag értesült a nagy eseményről.

– Isten előtt fogadalmat tettünk, hogy egymást segítjük, és nem hagyjuk el. Így mondtam el a lányomnak is, hogy megnősültem – meséli Attila, Margit pedig hozzáteszi: – Volt, aki megsértődött, hogy nem hívtuk meg a szertartásra, és olyan is, aki tanú akart volna lenni; na, neki megígértem, hogy az első gyereknek ő lesz a keresztanyja!

Margit nem adta fel börtönmissziós tevékenységét sem, amíg egészségi állapota engedte, a legutóbbi időkig látogatta az elítélteket. Egyszer éppen emiatt nem tudta Attilát elkísérni a templomba. A pap kérdezte is a férfit: – Margitka hol van? – Börtönben – volt a válasz. Ami másoknak meghökkentő, nekik természetes. Ahogy az is természetes, hogy jókedvűek, vidámak, optimisták. – Nem törődöm azzal, hogy kerekesszékben ülök, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb ez be fog következni, de nem vagyok egyedül, van egy szép családom és lett egy társam, akivel sokat beszélgetünk, nevetünk, még színházba is eljutunk – hát, kell ennél több?

– Öt éve ismerem Attilát, de még soha nem hallottam panaszkodni! Az a jó, hogy a saját bicebócaságunkon is tudunk nevetni – egészíti ki férje szavait az újdonsült feleség.

– A szeretetnek végtelen ereje van, nemcsak megtart, de el is indít: mindig azt nézzük, mit tehetnénk a másikért, hogyan segíthetnénk.

Az élet óriási ajándékának tekintem a kapcsolatunkat. Nincs olyan nap, amiben ne találnék örömet. Más már hetvenévesen az öregségre készül, én inkább férjhez mentem.

– A mi korunkban az a fiatalokra jellemző szenvedély már nem lobban fel – vallja Attila, de ami köztünk van, az több ennél: mélységes szeretet, tisztelet és hála egymás iránt.

Péter Zsuzsanna