Az én gazdagságom az, amit másoknak adhatok

Gyermekkor, háborús évek

Hegyi Margit Újvidéken született 1930-ban, és egészen 1944-ig élt ott szüleivel és három fivérével, köztük Down-kóros öccsével. A háború alatt édesapja sok szerb és zsidó embert bújtatott, és amikor helyzetük ott már tarthatatlanná vált, Budapestre költöztek. Rövid időn belül – a nyilasok hatalomátvételét követően – a magyar fővárosban is bujkálni kényszerültek. 1945-ben, amikor már a végéhez közeledett a háború, az édesapa kimerészkedett a pincéből, és soha többé nem látták. Az édesanya úgy döntött, gyermekeivel visszatér Újvidékre. Szörnyű körülmények között – gyalog és vonaton – a család végül eljutott Szabadkára, ahol mindenkit, aki a vonaton utazott, börtönbe zártak. 

Börtönben

– Apám annyi embernek mentette meg az életét, hogy mindig akadt valaki, aki rá való tekintettel rajtunk is segített – meséli a későbbi börtönmissziós a háború utáni évekről. – Szabadkáról is így tudtunk elmenekülni, így raktak fel minket egy Újvidékre tartó vonatra. A kis család azonban cseberből vederbe esett. Az újvidéki pályaudvarról nem engedték ki őket, a februári hidegben, a puszta betonon töltöttek két napot és két éjszakát élelem nélkül, s onnan ismét csak börtönbe vitték őket. – Az ott eltöltött időt igyekszem kitörölni az emlékezetemből, borzalmas volt. Egyszer az őr bekiabált, hogy vendégeket hozott, és belökték hozzánk a nagymamát és a nagypapát. Nem sokkal ezután egy félig agyonvert embert is hoztak, aki valószínűleg pap lehetett. Ez az ember elkezdett beszélni, és mi a szavai hatására szabadok lettünk, a fásultságból szinte újjáéledtünk. A családot ismét csak az édesapára való tekintettel menekítették ki a börtönből, először Szabadkára, majd onnan szekéren menekültek át Magyarországra. 

Felolvasóból feleség

Magyarországon is nehéz körülmények között élt a család. Az édesanya varrt, Margit takarítani járt egy családhoz, ahol két szelet zsíros kenyér volt a fizetsége. Egy nap, ahogy az újságokat rendezgette, egy apróhirdetésen akadt meg a szeme: vak ember felolvasót keres. – Amikor elmentem a megadott címre, egy „idős” ember fogadott (én 16 voltam, ő a harmincas évei vége felé járt). – Hogy szólíthatom? – kérdeztem. – Gabi bácsinak – volt a felelet. Gabi bácsi nem volt más, mint Molnár Gábor író-természettudós, a XX. század egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírás­írója, aki számos regényt és rádiójátékot is írt. Egy balesetben veszítette el szeme világát Brazíliában, ahová a Magyar Nemzeti Múzeum állat- és rovargyűjteményét gyarapítani hivatott expedíció egyik tagjaként érkezett, és ahonnan hazatérve értékes kígyókat ajándékozott a Budapesti Állatkertnek. Az ő kedvéért tanult meg Margit autót, sőt teherautót vezetni, és lett később a postánál hivatásos sofőr és garázsmester. – Évek óta jártam már felolvasni, segíteni és intézni Gabi bácsi minden ügyét, baját, amikor egy nap megkérdeztem tőle: – Gabi bácsi, nem akar engem feleségül venni, hiszen nem tudunk mi már meglenni egymás nélkül! Nagyon csodálkozott, de örömmel belement a házasságba. Húszéves voltam akkor. Nagyon boldogan éltünk együtt, három gyermekünk született, akik később öt unokával és két dédunokával örvendeztettek meg. Molnár Gábor első könyve 1940-ben jelent meg Kalandok a brazíliai őserdőben címmel. Ezt követően huszonhat önálló kötete jelent meg és több mint száz tárcája, ismeretterjesztő írása. Élettörténetéről Nyáry Krisztián Merész magyarok című kötetében is olvashatunk, amelynek a Vak világjáró című fejezetéből ismerhetjük meg az írót. 

Akit az Isten a tenyerén hordoz

Hegyi Margit öccse, a kilenc évvel fiatalabb Karcsi Down-kórral született. Gondozásában nővére születésétől fogva részt vett, a legszörnyűbb körülmények között, a pincében, börtönben is rá volt bízva a fogyatékos kisfiú. Sokat szenvedett miatta a család, hiszen mindig csúfolták a gyermeket is, családtagjait is. Margit sokat gondolt arra, mennyivel jobb lenne mindenkinek, ha Karcsi egészséges lenne. – Ma már tudom, hogy mi mindent köszönhetek én is, de még a gyerekeim is Karcsinak. Azért mertem feleségül menni egy vak emberhez, mert semmiféle előítélet nem volt bennem a fogyatékkal élő emberek iránt. Pontosan tudtam, hogy mennyi érték van bennük. Nemhogy teher nem volt az ő társaságuk, úgy éreztem, az Isten a tenyerén hordoz. Karcsi áldás volt a családunknak, hozzá igazodtunk, ő tartott egyben minket. A férjem pedig egy páratlan, rendkívüli ember volt, akivel minden egyes nap csodálatos élményt jelentett.

Máltaiak

Molnár Gábor 1980-ban hunyt el. Halála után Margit egy barátnője férjének rábeszélésére – hosszas unszolására – ment el Kozma Imre atyához, aki akkor a Zugligeti Szent Család Plébánián volt plébános. – Egészen addig nem jártam templomba, de ahogy először meghallgattam Imre atyát, egyetlen egy alkalommal sem mulasztottam el a vasárnapi ünnepi szentmisét. Emlékszem, 1989-ben, Nagyboldogasszony napján mentem misére. A templom körül egy csomó keletnémet rendszámú Trabantot láttam. Imre atya megkért minket, hogy adjunk szállást a németeknek. Én is vállaltam, még egy IBUSZ-szobát is kivettem nekik a házunkban, sőt a kertben is táboroztak néhányan. Később néhányukat levittem a határhoz, Kőszegre. Ott már várt minket egy asszony, aki megmutatta az utat az erdőn át Ausztria felé. Ebben az időszakban csatlakoztam én is – ahogy szinte mindenki a zugligeti gyülekezetből – a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz. 

Ismét börtönben

Már a szeretetszolgálat önkénteseként dolgozott Hegyi Margit, amikor megint csak egy – mint később kiderült – sorfordító apróhirdetésen akadt meg a szeme: olyan embereket kerestek, akik rabokat látogatnának a börtönökben. – Ahogy elolvastam a hirdetést, azonnal az a régi, összevert pap jutott eszembe, aki annyit segített nekünk az újvidéki börtönben. Emlékeztem arra, hogy mit jelent a lélek szabadsága, ha a test fogoly is. Kétszáz önkéntes jelentkezett a hirdetésre, végül kevesebb, mint húszan vállalták a börtönmissziót. Hegyi Margit 1990-től huszonöt éven át látogatta a rabokat Budapesten és hét vidéki börtönben, beszélgetett velük, tartotta a kapcsolatot családtagjaikkal, eljárt a tárgyalásaikra. Mivel jól beszélt szerbül, oroszul, németül, egy kicsit olaszul és angolul, külföldi foglyokat is pártfogásába vett, akiknek – egyebek mellett – anyanyelvi könyveket, kiadványokat is szerzett. Margit nénit nagyon megszerették a rabok. Számtalan ajándékot mutat, amit ők készítettek és fényképeket is, ahol Margit nénit keresztanyaként, esküvői tanúként láthatjuk egykori védencei mellett. Tavaly karácsonykor tizenegy országból kapott jókívánságokat. Azért tanulta meg már hetvenen túl a számítógép használatát, hogy e-mailben és skype-on is tudjon kommunikálni a már szabadultakkal. – Sokan nem értik, hogy miért kell foglalkozni a rabokkal – kutyából nem lesz szalonna, mondják. Pedig sokszor ezek az emberek az igazi áldozatok, lelki sérült, meggyötört emberek. Én nem csináltam velük semmi különöset, csak szerettem őket, és ezt érezték. Akikkel foglalkoztunk, azok közül sokkal kevesebb volt a visszaeső. De nemcsak nekik, nekem is sokat jelentett ez az időszak: ahány embert megismertem, annyi világ nyílt meg előttem.

 „Segíteni szeretnék”

Hegyi Margit a Máltai Szeretetszolgálattól kapta karácsonyi ajándékként a Soha többé egyedül című könyvet, amely a Hit és fény elnevezésű, ökumenikus szellemű, nemzetközi szervezet munkájáról szól. Ez az 1971-ben Franciaországban alakult mozgalom a családban élő értelmi és halmozottan sérült emberek szolgálatában áll. A könyv elolvasása után fogalmazódott meg benne, hogy szívesen segítene olyan családoknak, amelyek sérült gyermeket nevelnek. – Tudom, mit jelent sérült gyermeket gondozni, de én ezt örömmel vállalnám, mert azt is tudom, mekkora segítség lett volna szegény anyámnak, ha csak egy fél napra is, de rá tudta volna bízni valakire az öcsémet. Én nem tudok tétlenül itthon ülni, amikor van még bennem erő, energia és segítő szándék. Az én gazdagságom az, amit másoknak adhatok. 

Péter Zsuzsanna

Ha ön vak vagy értelmi fogyatékos gyermeket nevel, és szívesen igénybe venné Hegyi Margit segítségét, jelentkezzen a Budai Polgár szerkesztőségében a 336-1384-es telefonszámon, a peter.zsuzsanna@budaipolgar.hu e-mail címen, vagy személyesen a 1022 Bimbó út 1. szám alatt.