A tizenegyesek rúgása szellemi játszma

Hatvannégy éve nősült, felesége, Horváth Emília az MTK női bajnok kézilabda-csapatának tagja volt, aki házasságkötésük után azonnal visszavonult, hogy férje sportkarrierjét teljes erejével tudja támogatni. A kivételesen csendes II. kerületi Borbolya utcában laknak, ott fogadták a telefonon vagy személyesen érkező gratulációkat.

Gelei József 1938. június 29-én született Kunmadarason. Otthonában találkozhattam a kitűnő szellemi és fizikai egészségnek örvendő, a tizenegyesek hárításában különösen eredményes hálóőrrel.

– Jövőre lesz negyven éve, hogy itt lakhatunk a II. kerületben, ahol valóban nagyon jól érezzük magunkat – tudatta vendéglátóm. – 1984-ig a Feneketlen-tónál éltünk az anyósomékkal egy elég nagy lakásban, amit sikerült kétfelé cserélnünk. Ekkor kaptuk egyik, kisebb lakásként ezt a kétszobásat, amit mindmáig nagy örömmel használunk.

Kemény gyerekkora volt, ez az időszak jó alapot adott a későbbi évtizedekre.

A II. világháború ugyancsak megtizedelte a családunkat. Édesanyám és a nővére is özvegyen maradt, a két nagymamával, egy nagynénivel és egy nagypapával éltünk együtt. A nagy szegénységben édesanyám feljött Budapestre munkát vállalni, végül a Beloiannisz-gyárban kötött ki, onnan is ment nyugdíjba.

Ma is szeretettel emlékszik rá...

Nagyon jó nevelést kaptam tőle. Két legfőbb tanácsa: ha valakinek nem tudsz segíteni, ne ártsál neki. A másik, ha pénzhez jutsz, mindig tegyél el belőle valamennyit, mert előfordulhat, hogy nem lesz jövedelmed. És soha ne tartozzál senkinek! Két fiunknak és hat unokánknak is ezt adtuk útravalóul. Édesanyám csak négy polgárit végzett, mégis igen bölcs asszony volt.

Végül hogyan került Budapestre?

Édesanyám 1950-ben ismét férjhez ment, ekkor kerültünk újra egy fedél alá. A Rottenbiller utcai általánosban a Ferencváros akkori játékosa, Lakat Karcsi bácsi lett az osztályfőnököm, az ő hatására döntöttem úgy, hogy én márpedig futballista szeretnék lenni. Ő küldött el hármunkat a Ferencvároshoz, de ott annyian jelentkeztek, hogy még szerelést sem kaptunk. Ezért mentünk az MTK-ba. Tizenkét éves voltam ekkor. Tizenöt évesen Dimény Lajos hívására már a Beloiannisz-gyár felnőtt csapatában védtem, másnap pedig az ifiben, a mezőnyben kergettem a labdát. Marosvári Bélának is része volt abban, hogy 1956 tavaszán, Belgrádban először őrizhettem az ifiválogatott kapuját. A sikeres ifikapitány, Hoffer Józsi bácsi döntését tizenegyes kivédésével háláltam meg.

A jó kezdést hasonló folytatás követte.

Ősszel Bécsben, majd Londonban játszottunk, ott ért minket a forradalom híre. Öt-öt meccset lekötöttek nekünk Ausztriában, majd Svájcban, végül szétszéledt a csapatunk – egyedül én jöttem haza. 1957 nyarán igazolt le az MTK.

Az edzők sokat tehetnek a játékosaikért.

Nekem végig nagy szerencsém volt velük. Kezdéskor Pósa Béla vett a szárnyai alá, aki egy életre megtanította nekem, hogy a tizenegyesek rúgása egy szellemi játszma a kapus és a lövő között. Számos büntetőt ki is védtem, én pedig háromszor lőttem kapuba a tizenegyest az évek során. Lakat Karcsi bácsi vitt magával Tatabányára, miután az MTK-ban már négy kapus lett volna egyetlen helyre. Végül Ózd és Budafok helyett a Vasasban kötöttem ki, majd 1962-ben kerültem Tatabányára. Ebben az évben hívott meg először a válogatott keretbe Baróti Lajos. A tokiói olimpiáig vezető úton az összes selejtezőn én védtem, miként a vb-selejtezőkön is.

1964-ben pedig tagja lehetett az olimpiai bajnok magyar labdarúgó-válogatottnak.

Már hónapokkal előbb minden héten három napot Tatán töltöttünk, komoly volt a felkészülés, kemény edzőmeccsekkel. A svédek és a spanyolok legyőzésével jutottunk ki Tokióba. A riválisok közül különösen a jugoszlávoknak és a románoknak volt erős csapatuk. A románok ellen is kivédtem egy tizenegyest, de két ujjam beleakadt a talajba és elszakadtak a szalagok. Ezért később már nem védhettem, Szentmihályi Antal, a „Misi” állt a kapuba. A végső sikert a döntőben, a csehek elleni 2:1-es győzelmünk hozta meg. A mi tornánk befejezése után már mehettünk megnézni más sporteseményeket, így ott lehettünk a magyar–szovjet vízilabdadöntőn is, ahol Dömötör Zoltán góljával lett 5:2-vel biztos a végső siker. Ott voltam 1966-ban az angliai világbajnokságon is, de az olimpia hangulatát semmihez nem lehet hasonlítani.

1969 decemberében vonult vissza.

Áldott emlékű edzőm, Hidegkuti Nándi ajánlotta figyelmembe a fiatal Rothermel Ádámot, aki az Előrében védett. Megnéztem és megállapítottam: ez a srác hosszú évekre megoldja a Tatabánya kapusgondjait. Én pedig le is adtam a szerelést. Számos külföldi klubnál jártam szakmai képzésen, majd 1974-ben lettem először vezetőedző. Hullámzó, tapasztalatokban gazdag edzői és szakvezetői pályát futottam be. Itthon dolgoztam Szolnokon, az MTK-ban, Csepelen és Pécsen, de sok évet töltöttem Ausztráliában, Indiában, Omanban és Egyiptomban is. Különösen az indiai két év volt szakmailag is igen tartalmas, hiszen ott a szövetségben a felnőtt és a korosztályos válogatottak is hozzám tartoztak. Ráadásul az edzőképzésben is intenzíven részt kellett vennem. Utána Omanban kaptam szerződést; ott több részletben csaknem tíz évig foglalkoztattak.

1998-ban lett hatvanéves, nyugdíjba ment, de nem pihent, ismét Omanba repült.

Itthon is, külföldön is dolgoztam, amíg 2012-ben nem kaptam egy piros lapot a feleségemtől. Ekkor már 74 éves voltam, valamikor abba kellett hagyni.

Azóta is folyamatosan nézi a meccseket a tévében. Bizonyára van véleménye a magyar labdarúgásról is.

A válogatott előtt le a kalappal, de más dolog az, hogy milyen a magyar labdarúgás színvonala. Annak idején a gyerekeket bátor játékra, cselezésre oktatták-biztatták az edzők. Ma pedig mit látok-hallok? A leggyakoribb tanács: „Fiam, ne cselezz!” „Fiam, koncentrálj!” Azt viszont a legritkább esetben mutatják meg, hogyan kell rúgni ahhoz, hogy ne öt méterrel fölé menjen a labda. Régen volt válogatott labdarúgók foglalkoztak a fiatalokkal, akik idejében ki tudták válogatni a valóban tehetségeseket, s akikkel igen sokat gyakoroltak egyénileg is, edzések után is. Ma pedig a kiválasztás véletlenszerű, s amint vége az edzésnek, mindenkit leküldenek a pályáról...

Nagyon megnőtt a pénz szerepe is, amivel persze együtt jár, hogy az élcsapatok akár nyolcvan-kilencven meccset is lejátszanak évente. A sebesség fokozódik, miként az ütközések száma is, ami a sérülések szaporodásával is együtt jár. Hihetetlenül megnőtt a regeneráció szerepe, fontossága.

Mire jut még ideje?

Mint olimpiai bajnok, hetente két-három alkalommal élvezhetem a Hélia Szálló uszodáját és konditermét. Mindennap más útvonalon, de elgyalogolok a Rózsakertig és vissza. A programjaink legjava emellett a két fiunkhoz, a hat unokánkhoz és a három dédunokánkhoz kapcsolódik. Természetesen nagy házasságpárti vagyok, ez a szép család ad értelmet az életünknek. Mivel édesanyám megérte a századik születésnapját, így jó génjeim és sportszerű életmódom révén én is szeretnék minél tovább élni szeretett családom és a fogyatkozó barátok körében.

Jocha Károly