A titok: jókedv, munka, mozgás, hit és közösség

Nemrég levelet kaptunk egy II. kerületi háziorvostól, dr. Bak Mihálytól, hogy van egy bámulatosan mozgékony, kedves, idős páciense, akit érdemes lenne felkeresnünk.
Fordulatokban gazdag életéről a 93 éves Előd Erika mesélt nekünk, aki 16 éves kora – 1946 – óta él a Bimbó úti lakásban, amit még a nagyszülei vettek bérbe az akkor hatlakásos társasházban. Aztán ez a lakás is lett társbérlet az ’50-es években, a ’80-as évek végén pedig a lakóknak felkínálta megvételre az IKV. Erika néni ma is itt él, felmenői bútorai között a szinte megállni látszó időben.
 – Csepelen gyerekeskedtem, középiskolába a budapesti német birodalmi iskolába jártam, ahová a tanárok Németországból menekültek. Az első elemit kétszer jártam, mivel egy tüdőfertőzés miatt szanatóriumban voltam. A háborút a Balaton déli partján, Zamárdiban, illetve három hónapig Balatonendrédre menekülve vészeltük át, ahol a Hangya Szövetkezet csinált népkonyhát; oda jártunk enni, így éheznünk gyakorlatilag nem kellett. A háború után viszont, amikor nem volt ennivaló, anyukám recepteket olvasott nekünk esténként, amin jól mulattunk, sokat nevettünk.

1946-ban, visszatérve Budapestre, a Deák téri evangélikus gimnáziumba iratkoztam, ahová három évet jártam. Utolsó iskolai évemben még elvégeztem a Radnai-féle gyors- és gépíró iskolát. Mivel a háború miatt kimaradt két iskolaévem, az érettségi előtt 19 éves lettem, és el kellett mennem dolgozni. Ezért csak tíz évre rá, levelezőn érettségiztem le. Közben 1950-től öt évig a Vörösmarty téri Beruházási Bankban dolgoztam a levelezésen gyors- és gépíróként. Aztán egy barátnőm elhívott az Akadémiai Nyomdába, ahová rögtön fölvettek, mert már tudtam gépelni, és egész nyugdíjaskoromig ott dolgoztam.

Minek köszönheti a jó kondícióját?

Egyszerűen mindig is élveztem a mozgást. Anyámék négyen voltak lánytestvérek, ő volt a legfiatalabb és ő élt a legtovább, 96 évesen halt meg. Öcsém, aki 1956 óta kinn él Amerikában, szintén kilencvenéves. Tehát biztos, hogy a genetika is belejátszik abba, ahogy vagyok, de ennek fizikai és lelki oka is van. A háború alatt nagyon sokat gyalogoltunk. Amikor 1946-ban visszajöttük Budapestre, közlekedés alig volt. Gyalog mentem az iskolába a Kossuth hídon át. Mindig élveztem a gyaloglást, akkor is, amikor már járt a villamos. Szerettem futni is. Volt, hogy a Bimbó út legmagasabb pontjáról lefutottam a pasaréti református templomig. Most már csak a Pusztaszeri köröndtől jövök gyalog haza.

A nagyszüleim 1946-ban, az öcsém 1957-ben, anyám pedig 1964-ben ment ki Amerikába, ő már az unokákhoz. Így ment el majd’ az egész család. Igazából nekem jót tett, hogy maradtam, mert akkor éreztem, hogy önálló felnőtt lehetek.

Szerető szüleim első gyermeke voltam, elég sok egészségi problémával, ami később helyrejött. Nagyon nagy élmény volt mindannyiunknak a Balaton, ahol ott volt egy kis nyaralónk, én pedig ott tanultam meg úszni.

Az édesapjáról miért esik ilyen kevés szó?

Gyakorlatilag 14 éves koromtól apa nélkül nőttem fel. Édesapám zsidó származású volt, 1944 áprilisában, amikor a németek bejövetele után keményedett a helyzet, behívták munkaszolgálatra. Jóval később, ’56-ban a Bécsben élő nagynénémtől tudtuk meg, aki utánajárt a Vöröskeresztnél, hogy apám szervezete nem bírta a körülményeket, és a felszabadítás, az amerikaiak bejövetele előtt három nappal, 1945 áprilisában meghalt Mauthausenben. Anyukám egy életen át gyászolta, talán csak az élete utolsó szakaszában békélt meg egy baptista lelkész segítségével. Talán könnyebb lett volna neki, ha hamarabb megtudja, hogy édesapám már nem él, és nem teltek volna az évek a hiábavaló várakozással.

A szülei hogyan ismerkedtek meg?

Anyukám német, Drezdában született, apukám oda ment egyetemre. Egy kiránduláson találkoztak össze, nagyon szerették egymást, így még Drezdában egy evangélikus templomban megesküdtek. A házasságkötés után Csepelre költöztek, ahol apukám a Weiss Manfréd Művekben volt üzemvezető gépészmérnök, úgyhogy 1944-ig Csepelen laktunk. Anyukámmal egész életemben németül beszéltünk. Ő jól rajzolt, festett, reklámgrafikát is tanult a háború után, parlamenti gyorsíró is volt.

Mivel telnek a napjai? Látom, van számítógépe is…

Nem mentem férjhez, nem születtek gyerekeim, Laci öcsém­nek viszont öt is, így anyukám kiköltözésében ez is szerepet játszott. Végig leveleztünk, összegyűjtötte, amiket én írtam neki, ezeket kezdtem most begépelgetni, nagyon érdekes, mert olyan, mint egy napló. És valódi naplót is vezetek a mai napig.

A Vasárnapi Iskolai Szövetségnek 34 éve segítek az újságja lektorálásában, mint ahogy a pasaréti reformátusok újságjának is. Egy másik lapnak, a Külmissziói Híradónak pedig a főszerkesztője vagyok. A német nyelvtudásom mellett angolul is tanultam, és amikor 1986-ban először repültem Amerikába, megtanultam a repülőn a Kevés szóval angolul könyv első tíz leckéjét. Sógornőm ír származású, vele csak angolul lehetett beszélni, így tudtam gyakorolni is a nyelvet.

Emellett nagyon fontos a lelki élet. A Deák téri iskola egyházi gimnázium volt, és engem nagyon vonzott és érdekelt a bibliaóra. A társaim javasolták, hogy iratkozzam be a budavári evangélikusokhoz konfirmációi oktatásra. Ezek után, megértve a lényeget, rábíztam az életemet Jézus Krisztusra, aki megváltott, és értem is adta életét a kereszten, és minden újjá lett. A mai napig rendszeres olvasmányom a Biblia, amit németül olvasok.

Egyedül vagyok, de nem magányosan. A hívők társasága, a kapcsolatok, a barátságok körülvesznek, keresztgyerekem is van, úgyhogy nincs, és mégis van családom.

Zsoldos Szilvia