Budai polgárok a kerületből...

A II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban érettségizett, ötven éve jelent meg első karikatúrája, harminc éve költözött feleségével és gyerekeivel a II. kerületbe, de már gimnazista korában is itt töltött minden évben pár hetet nyári munkával a Pusztaszeri köröndnél, hiszen édesapja a Távközlési Kutató Intézetben (TKI) dolgozott. A közelmúltban kétszer nyerte el sport témában az Ezüstgerely díjat alkalmazott művészet kategóriában, és tavaly vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét a magyar karikatúraművészet fennmaradása és színvonalának megőrzése érdekében végzett öt évtizedes munkájáért. Dluhopolszky László a MÚOSZ Magyar Karikatúra és Művészeti Szakosztályának elnöke is, és néhány napja ünnepelte 70. születésnapját.

– Amit tudok, azt egy kicsit mosolyogtatóvá teszem. A hetven év azért nyomasztó, mert mindenről eszembe jut valami – mondja a kerek születésnap kapcsán. – A Népstadion mellett nőttem fel, ahonnan a szurkolók mindig lovas rendőri kíséret mellett jöttek ki. Nagyon szerettem a lovakat és imponált az egyenruha, ezért kiskoromban lovas rendőrnek készültem. De apám azt mondta: – Mi lesz, ha levet a ló és megsántulsz? – úgyhogy más szakma után néztem. Ötödikes koromban jött a fordulat, amikor felvetette, ha kitűnő leszek, vesz nekem egy zongorát. Kitűnő lettem, de inkább egy rajztömböt kértem. Ugyanis Ács János barátom, aki később Pavarotti karmestere lett, már tízévesen csodálatosan zongorázott, ő volt a mérce, és éreztem, hogy azt a szintet nem érhetem el. Így aztán, mikor a Margit-szigeten lerajzoltam a rajztömbbe a víztornyot, apám a sétából visszajőve megkérdezte, ezt melyik bácsi rajzolta. Már akkor tudtam, hogy karikaturista szeretnék lenni, ugyanis minden szerdán megvettük a Ludas Matyit. 1970-ben jelent meg az első rajzom, amit apám küldött el a Magyar Ifjúság című lapnak. Hetven forint honoráriumot hozott érte a postás. Később a Kossuth Nyomdában lettem cinkográfus (nyomdai retusőr a magasnyomtatásban, cinklemezre dolgoznak), három karikaturista dolgozott ott rajtam kívül, sokat tanultam tőlük.

Középiskolás éveim már a II. kerülethez kötnek. Mikor továbbtanulás előtt álltam, mindenki nagyon dicsérte a Rákóczi gimnáziumot, ami akkor az ország egyik legjobbja volt; latin–orosz szakra kerültem be. Immár nyugdíjasként szeretném összehozni egy kötetbe a Rákóczi humorát Rákócziki címen. Annak idején minden osztály gyűjtötte a beszólásokat, régi történeteket, anekdotákat egy osztálykönyvbe, és volt egy Pódium című diákújság is. Rengeteg író, Kossuth-díjas művész, miniszter járt ide, örülnék, ha néhányan a kezdeményezés mellé állnának, és feleleveníthetnénk ezeket a régi történeteket. Ha sokan hozzáadnák a magukét, meglenne a tartalom. És rajzolnánk is hozzá. Nekem is van vagy 110 poénom felírva. Ehhez várnánk az iskola mai diákjainak csatlakozását is.

1969-ben érettségiztem, osztálytársaim, barátaim itt laktak a kerületben, apám itt dolgozott a TKI-ban, így a gimnáziumi években nyaranta én is, mert azt mondta, meg kell szoknom a kemény munkát.

Hogy minek örülök? Hogy még élek ebben a koronavírusos időben. Interneten leveleztem egy barátommal, volt nagyon sok közös munkánk. Utolsó levelében azt írta, hogy beviszik az intenzív osztályra. Abban a pillanatban elsötétült a képernyő, kikapcsolt a gépem. Ez volt az utolsó mondata, amit nekem írt. Mind ő, mind például Balázs Fecó, Böröndi Tamás vagy Dinnyés József óriási veszteség számomra.

Egy ország van a világon, ahol a családnevünket egyből ki tudják mondani, és ez Lengyelország. Krakkóból származunk, az őseim 1552-ben jöttek Magyarországra az egri vár ostroma előtt, és azóta fennmaradt a Dluhopolszky név. Egy eseményen egyszer odajött hozzám Gárdonyi Géza dédunokája, Keller Péter. Kezet ráztunk. Nagy írónk legjobb barátja az én nagyapám testvére, Dluhopolszky Bertalan volt, akivel együtt jártak az egri líceumba. Dluhopolszky Bertalan Heves város újságjának főszerkesztője, a város színjátszásának elindítója, az ottani Krakkói Iskola igazgatója volt. Hát, igen, egy kicsit magamra ismerek ebben a nyüzsgő, vibráló ősömben. A fényképeken Gárdonyi kezében sokszor van tajtékpipa. A bele való szűzdohányt Bertalan ősöm küldte neki, ezt a Magyar Rádió archívuma is megőrizte. Valahogy így hangzik: „Berci öcsém, ne küldj nekem ilyen bikarogyasztó dohányt!”. Így azután összebarátkoztunk Keller Péterrel. Milyen kicsi a világ!