Budai polgárok a kerületből…

 Kardos Zsuzsával Bimbó úti irodájában beszélgettünk álmokról és különleges ajándékairól egy hóeséses áprilisi délelőtt.

– A II. kerület az otthonom, a Ganz utcába születtem. Ott még arról álmodoztam, hogy szállodaigazgató leszek, aztán jött a Tövis utca, ahol a tanulás mellett honlapokat kezdtem készíteni akkor, amikor másnak még internete sem volt otthon. Első munkáim egyike volt a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományok Intézetének honlapja 1999-ben, később sok más munka mellett a régi főiskolámnak és a Bárka Színháznak is készítettem weboldalt. Majd a Káplár utcába költöztünk, és az új lakással új álmok is születtek.

A vizualitás mindig is fontos volt számomra, de kézügyességem nem sok volt. Amikor megszülettek a gyerekeim, kiderült, hogy mégis tudok varrni, babaházat és társasjátékot készíteni. Rengeteg egyedi ajándékot csináltam, először csak a családomnak, aztán felkéréseket is kaptam. Ez ihlette a vállalkozásomat. Megálmodtam, megterveztem és idén már az Az Év Anyavállalata díj pályázói között vagyok. A második gyerekünket vártam, amikor egyszer kifakadtam otthon, hogy „borzasztó, hogy csak ülök és hőlégballonokat varrok”. A férjem annyit mondott, nagyon jó, amit csinálok, és ha ettől szebb lesz a gyerekeink környezete, élete, legyek rá büszke, mert ő az.

Egyedi ajándékaim közül a legnépszerűbb a személyre szabott film, amiben az ajándékozott egy igazán őszinte tükörhöz jut. Átlagos napokon ritkán mondják az ember szemébe, hogy mit szeretnek benne. Amikor a filmben valakiről a számára legfontosabb emberek fogalmazzák meg ugyanazt, egy édesanyáról például öt-hat családtagja mondja azt, hogy odaadó, az igen erős. Én pedig szeretem megmutatni másoknak az igazi lényegüket.

Nem szívesen laknék máshol, itt már minden ismerős, a Millenáris környéke olyan, mint egy falu. Amúgy van még egy kerületi álmom, amit valóra kell váltanom. Gyerekkoromban iskolából jövet-menet sokszor átsétáltam a Frankel Leó út kis terén, ahol egy kerekesszékes mozgássérült és talán értelmi fogyatékos férfi töltötte napjait. Béla minden járókelőre mosolyogva ráköszönt, kacskán integetett. Így nőttem fel, a furcsa mosollyal, amit mindennap útravalóul kaptam tőle. Amikor meghalt, arra gondoltam, hogy egyszer szobrot állítok neki, „odavarázsolom” őt újra a padok mellé. A mosolyhoz és az örömhöz azóta is ragaszkodom.