Él egy seriff Pasaréten…

Az együttes zenésze, Buchwarth László ― aki gyermekkora óta Pasaréten él ― ma sem hagyja porosodni gitárját.
―Sokan sok pénzt ígértek már az öreg Fender gitáromért. És bizony, volt olyan időszak, amikor el kellett gondolkodnom azon, hogy megtartsam, vagy villanyszámlát fizessek az érte kapott pénzből. Persze, a világ összes kincséért sem válnék meg a féltett hangszertől, hiszen már régen a fiamnak ígértem, aki remekül játszik rajta.


Iskolai zenekarként indult az együttes.
A lakásunkhoz közeli Fenyves utcai iskolába jártam, majd a Lorántffy Zsuzsanna úti Móricz Zsigmond ― ma Baár–Madas ― gimnáziumba, de az érettségi után nem sikerült elsőre a felvételim a műszaki egyetemre, ezért a következő évtől ipari iskolába mentem, hogy hasznosan teljen az idő, és szakmát tanuljak. Ott néhány sráccal lényegében a semmiből alakítottuk meg az együttest, amelynek az Anakonda Rt. nevet adtuk. Emlékszem arra, amikor az első gitáromat édesanyám részletre megvette, hogy a sebtében alakított bandánkban legyen min pengetnem. Csodálkoztunk is, amikor a KISZ által szervezett, egyik kerületi Ki mit tud? versenyen elsők lettünk.

Úgy hírlik, hogy a névadásból később akadtak gondok.
Az együttesünket ezt követően építőtáborokba, majd egyetemi klubokba küldték zenélni. Az ország minden zugában megfordultunk, annak ellenére, hogy soha, egyikünk sem volt az ifjúsági szervezet tagja. Egy megyei lapban elmarasztaló cikk jelent meg: felháborítónak találták, hogy ugyanaz a nevünk, mint annak az amerikai cégnek, amelyik Chilében a baloldali Salvador Allende hatalmát megdöntő Pinochet-féle puccsot támogatta. Ettől kezdve tiltólistán voltunk. A KISZ-ben felírattak velünk egy papírra számos nevet, közülük valamiért a Bojtorjánt választották az együttes új nevének.

Idővel szakítottak a hagyományos akusztikus zenével, és új utakat jártak.
Előszeretettel hallgattuk a hazai és külföldi neves előadók zenéjét, és ― nem lemásolva őket ― ellestük stílusukat, amiből kialakítottuk saját zenei világunkat. Később játszottunk gyermekdalokat is, majd az angolszász countryzene felé fordultunk.

Mi hozta meg az áttörést?
Zenéltünk együtt a Fonográffal, majd Halász Judittal. (Vele aztán még 17 éven keresztül dolgoztunk.) Bródy János és Szörényi Levente vetette fel, hogy illene már készítenünk egy albumot. Az első lemez pont harminc évvel ezelőtt jelent meg Csavargódal néven. A kiadó nem fűzött hozzá sok reményt, ennek ellenére 130 ezer példányban kelt el, és aranylemez lett. Akkor 100 ezer eladott példány volt a limit. Jellemző, hogy a szocialista tábor Bulgáriában tartott aktuális zenei fesztiváljára a lemezgyár képviselője elfelejtette magával vinni a bemutató anyagot. A tengerparton azonban, egy délelőtti sétán odalépett hozzánk egy rövidnadrágos férfi, és érthetetlen angolsággal híres zenei előadók neveit sorolta, mondván, hogy ő amerikai zenei menedzser. Kért volna egy lemezt, de csak egy telefonszámot tudtunk adni. Már el is felejtettük az esetet, amikor hónapokkal később csörgött a telefon, és meghívott minket az Egyesült Államokba a születésnapi bulijára, amelyen végül 101 zenekar lépett fel.

Azt követően a külföldi színpadok is megnyíltak a Bojtorján előtt.
Közel húsz országban jártunk, többek között Távol-Keleten, a londoni Wembley arénában vagy Nashville-ben, a leghíresebb amerikai countryfesztiválon, ahol elnyertük a legjobb külföldi előadónak járó díjat. Zenéltünk George Bush-nak, álltunk egy színpadon Sophia Lorennel, Jonny Cash-sel, Roy Orbisonnal. Az államokban többször jártunk, fotóztak minket amerikai rendőrségi fogdában, Kansas állam díszpolgárai vagyunk, a Mississippi állambeli Rankin County seriffje pedig helyettesének nevezett ki minket. Valószínű, hogy én vagyok az első pasaréti, aki hivatalosan hordhatja a seriff-csillagot.

Nem gondoltak rá, hogy külföldön nagyobb karriert futhatnak be?
Sokszor megfordult a fejünkben, hogy kint könnyebb lenne az élet, és hívtak is minket. De aki komolyan veszi a gyökereit, azt nem lehet dollárkötegekkel elcsábítani. Pasarét, a II. kerület, az ország marasztalt. Fellépéseinken mindig kitűztem egy kis nemzetiszínű szalagot, külföldön sokszor el is kérték emlékbe. Jellemző, hogy több évvel ezelőtt, egy hazai koncert után valaki letépte a ruhámról, mondván, hogy nincs március 15.

Az útjaik 1993-tól váltak szét.
Szép volt, sok volt. Egyszer utánaszámoltam: mintegy nyolcezer fellépést csináltunk végig. Arany- és platinalemezek, valamint megannyi elismerő cím jelzi utunkat. Új Bojtorján néven, új tagokkal kiegészülve Pomázi Zoliék felélesztették a zenekart, és sokat koncerteznek itthon, valamint a határon túli magyarlakta területeken. Éppen új albumukon dolgoznak. Mindig örülök, amikor szólnak, hogy ― egy-egy fellépésre utazva ― van egy hely az autójukban. Szabadidőmben gitározást tanítok.
Szabó Gergely