Bíró a neveltetésének köszönhetően lett feltaláló

 A feltaláló innen Párizsba, majd Argentínába költözött. Utóbbi országban a neve fogalom, a feledezők napját születésnapján ünneplik. Biro Mariana hazalátogatásakor exkluzív interjút adott lapunknak a Ritz-Carlton Hotelben. Gyerekkoráról, a kerülethez kötődő emlékeiről és édesapjáról is mesélt.

 A szeretteimmel jöttem ide, ezért nagyon sok érzelem kavarog bennem. Újra felfedezem Budapestet és az unokáim szemével másképp látom. Ők olyan szépségekre is felhívják a figyelmemet, amiket én nem is vennék észre.

Látott a gyerekkorából ismert helyeket?

Amikor édesapám emléktábla-avatására mentem, ráismertem azokra a lejtős utcákra, amelyek a Cimbalom utcai otthonunkhoz vezettek. A Margit hídhoz közeli lépcsősor is gyerekkorom fontos helyszíne. Emlékszem, ahogy egy őszi sétán a fákról fújta a szél a leveleket, kavarogtak a levegőben és beborították a lépcsőket. Amikor rájuk léptünk, recsegtek a talpunk alatt. Édesanyám arra kért, hogy keressek tökéleteseket. Otthon addig tisztítottuk a leveleket ruhakefével, amíg már csak az erezetük látszott, aztán kiakasztottuk őket a falra. 

Tanult Magyarországon?

Kilencéves koromban költöztünk el, addig itt tanultam. Jól emlékszem arra, amikor a Marczibányi téri iskolába kerültem, mert eleinte nagyon féltem. Az édesanyám azzal nyugtatott meg, hogy nyitva vannak az ablakok, ő pedig egész nap az iskola körül fog sétálni, így közel leszünk egymáshoz. Ezek az apró emlékek melegséggel töltik el a szívemet. 

Édesapja mesélt Magyarországról? 

Sokat anekdotázott Budapestről, hiszen negyvenéves koráig itt élt. A barátairól, a kávéházakról, a Duna-partról mesélt. A politikai helyzet miatt nem tudott visszatérni Magyarországra, mert – ahogy fogalmazott – semmilyen „izmussal” nem értett egyet. Egy alkalommal arra kérték az oroszok, hogy költözzön vissza, és építsen föl egy gyárat Oroszországban, aztán itthon, de édesapám nemet mondott, mert nem tudott azonosulni az itteni világgal. Édesanyám kérésére egyszer hazautaztunk, látni akarta az unokatestvérét. Apukám már nem érezte magát jól itt, és mindig fájt neki, hogy nem tudta közelebb hozni egymáshoz a két életét. 

 Argentína előttünk jár édesapja emlékének ápolásában. Mi az, amit szívesen áthagyományozna ránk?

Argentínában nagyobb hangsúly van a turizmuson, amit azért is szeretek, mert összehozza az embereket. Minden évben megrendezik a Tecnopolis nevű vásárt, amin az Escuela Del Sol alapítványommal részt szoktunk venni. Az a célunk, hogy a fiatalok ráérezzenek a feltalálás örömére. A vásáron körülbelül nyolcszázezer ember vesz részt, a pavilonunkban tavaly 350 ezren fordultak meg. Azt vallom, hogy bár fontosak a megemlékezések és nagy öröm, hogy édesapám emléktáblát kapott a Cimbalom utcában, de az is nagyon fontos, hogy élményszerűen meséljünk a munkájáról és a jövő feltalálóit is megszólítsuk. Édesapámat, ha megkérdezték, melyik a kedvenc találmánya, akkor azt válaszolta, hogy a következő.

 Magyarországon az elsős diákok többsége ceruzával tanul írni, és ha már ügyes, akkor kap golyóstollat. Vannak országok, ahol már csak táblagépen írnak. Fontosnak tartja a folyóírást?

Gyerekkoromban minden reggel feltöltötték a tintatartókat és tintával tanultunk írni. Amikor Argentínába költöztünk, már megvolt a golyóstoll, de az iskolában nem engedték, hogy azzal írjak. Otthon elmeséltem apukámnak, aki akkor azt mondta: „Ki ír? A kéz vagy az ember? Az ember. Akkor mit csinál a kéz? A kéz az segít. Magyarázd el a tanító néninek, hogy a golyóstoll is segít!” Az alapítványom iskolájában golyóstollal írnak, de megengedjük a diákoknak, főleg matematikaórán, hogy technikai eszközöket is használjanak. Információszerzésre jó a számítógép, de annak használata még nem egyenlő a tudással. Már pedig a tudás hatalom, ezt szem előtt tartjuk. Másrészt az emberi szellem tulajdonsága az, hogy mindent le szeretne rajzolni. Ha egy mérnököt megkérnek, hogy tervezzen házat, számítógéppel csinálja meg a végleges változatot, de szinte biztos, hogy papíron kísérletezik először. 

 Hogyan vált feltalálóvá az édesapja?

Nagypapám fogorvos volt, már ő is feltalált kisebb dolgokat, például pedált készített a fogorvosi székéhez. De úgy gondolom, hogy édesapámat leginkább a neveltetése inspirálta. Kis súllyal született, az orvos azt mondta, hogy nem fog életben maradni. Az édesanyja fogott egy cipősdobozt, kibélelte és egy lámpát tett fölé, hogy melegítse. Gyakorlatilag egy inkubátort csinált. Később nem nagyon hízott, nem evett jól. Az orvos azt tanácsolta az anyukájának, hogy mindig nagyon kívánatos ételt tegyen az asztalra, de úgy, hogy a fia ne érje el könnyen. Apukám persze mindig megküzdött érte és végül megette. Így tanulta meg, hogy képes elérni azt, amit akar. Minden gyerek életében érdemes ilyen feladatokat adni, hogy megélhesse: megcsináltam, képes voltam rá. Édesapámat nem tiltották semmitől, hanem motiválták.

 Örökölte valamelyik családtag a tehetségét?

Két gyermekem született, Elena lányom – ő most elkísért ide Budapestre a gyermekeivel – és Eduardo fiam, ő sajnos már nem él. Gyerekként mindketten nagyon szerettek a nagypapával lenni, mert mindig lenyűgözte őket az érdekes történeteivel, és sok apró csodára hívta fel a figyelmüket. A fiam közel állt a nagyapjához, van is olyan találmánya, amit szabadalmaztattak. Édesapámat mindenféle társas viselkedés nagyon érdekelte. A kanárink mindig odaült ebédnél az asztalhoz és énekelt. Egyszer elhallgatott és többet nem akart dalra fakadni. Nem tudták, mi a baja. Apukám nem törődött bele, szerzett egy speciális lemezt. Ezt emberi füllel nem lehetett hallani, de a madár hallott valamit, mert amikor lejátszották neki, újra énekelni kezdett. Hát ilyen volt az én édesapám. NZSA