A magyar népzene szerelmesei

Gyerekkora óta kerületünk lakója Béresné Szöllős Beatrix cimbalomművész, zenetanár, akit előadóművészi pályája és zenepedagógiai munkája elismeréseként a nyáron – államalapításunk ünnepén – a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntettek ki. Férje, Béres János Kossuth-díjas furulyaművész hatvan évvel ezelőtt költözött Budára. A házaspárt hangszereik hozták össze, együtt muzsikáltak az 1969-ben indult Röpülj páva! című televíziós műsorban.

Béresné Sz. Beatrix: – Születésemkor, 1946-ban szüleim vásároltak egy telket a II. kerületben. Édesapám gyümölcsöst ültetett, később egy kis nyaralót is építtetett rá, gyakran töltöttük itt a hétvégét. A hatvanas években készült el szüleim háza, akkor végleg ideköltöztünk. Minden gyerekkori emlékem ideköt, már nem is tudnék máshol élni.

Béres János: – Az Abaúj-Torna megyei Gagybátoron születtem, Miskolcon és Sárospatakon jártam iskolába. Amikor a fővárosba kerültem, először a II. kerületben béreltem lakást, feleségemmel is mindig ebben a városrészben laktunk. Nagyon szeretjük a környék vidéki szépségét, hangulatát.

Hogyan indult pályájuk?

Béresné Sz. Beatrix: – Óvodáskorom óta zenélek, zenei gimnáziumban érettségiztem, az első zongoratanárom Czigány György volt. Főiskolásként már több népi zenekarnak, például a Vadrózsa együttesnek tagja voltam. Cimbalomtanárként diplomáztam, majd a terézvárosi zeneiskolában kezdtem tanítani. Férjemmel egy rádiófelvételen ismertük meg egymást, a hangszereink hoztak össze minket. 1969-ben lettem a Béres János Kamarazenekar tagja. Ebben az évben indult a Röpülj páva! nevű televíziós vetélkedő, amelynek együttesünk volt a kísérő zenekara. Később sógorommal, Béres Ferenc népdalénekessel és férjemmel triót alapítottunk. Új-Zélandtól Amerikán át Japánig beutaztuk az egész világot. Több ezer alkalommal léptünk fel.

Béres János: – Beleszülettem a népzenébe, olyan közösségben éltem gyermek- és legényéveimet, ahol a népzene, a néptánc élő hagyomány volt. A fővárosba – sok ismert színészhez hasonlóan – úgy kerültem, hogy egy tehetségkutató brigád vidéken keresett tehetséges gyerekeket, és engem is kiválasztottak. Eljutottam a Színművészeti Főiskola felvételijére, ahol megfeleltem. A felvételi januárban volt, a tanév pedig ősszel indult, ezért munkát kerestem. Táncosként az ʼ51-ben induló Magyar Állami Népi Együttesbe kerültem. Itt hamar felfedezték zenei tehetségemet és furulyázni kezdtem. A Kállai kettős próbáján kaptuk a hírt, Kodály Zoltán eljön hozzánk, hogy meghallgassa az együttesnek írt művét.

Hogy fogadták a neves vendéget?

Béres János: – Cidrizett az egész együttes. Én nyugodt voltam, mert amikor Kodály belépett, úgy éreztem, mintha az édesapám lépett volna be, pont olyan szikár, komoly ember volt. Meghallgatta a furulyázásomat, és megtetszett neki a hangszertudásom. Azt javasolta a vezetőségnek, hogy írassanak be a Konzervatóriumba. Korábban nem tanultam zeneelméletet, ezért a hiányokat pótolnom kellett. Felvételiztem, és mit ad isten, felvettek, így nem lettem színész. Miután befejeztem az első tanévet, meghívtak tanítani az I. sz. körzeti zeneiskolába. Nemcsak tanítottam, hanem én készítettem tanítványaimnak a furulyákat is. 

Felfigyeltek a hangszerkészítő pedagógusra?

Többen is. Bors Irma tanárnő – a Kodály Zoltán Általános Iskola alapítója – kíváncsi lett rám, miután megtudta, hogy egyedi módszerrel tanítok. Irma néni gyakran beült az óráimra és én is belehallgathattam az övéibe, sokat tanultunk egymástól. Kodály tanítványa, a Kossuth-díjas zeneszerző Járdányi Pál is felfigyelt rám, tetszett neki a népies tanítási módszerem. Azt tanítottam, amit a falumban énekeltünk, játszottunk. Járdányi is támogatta törekvéseimet és furulyaiskolám tanulóinak kis darabokat is írt.

A Béres-furulya egy időben a boltokban is kapható volt...

Közel egymillió darabot adtak el belőle 1958 és 1990 között. Később azonban egyre rosszabb minőségben készültek, ezért letiltattam a gyártásukat. Most viszont örülnék, ha újra piacra kerülnének eredeti minőségükben.

Ön és felesége is több tankönyv szerzője. Az oktatás mindig fontos volt az életükben?

Béresné Sz. Beatrix: – Mindketten örülünk, ha a munkánknak nyoma marad, és továbbhagyományozódik tudásunk a fiatalabb nemzedékre. Négy kottagyűjteményem jelent meg, 1998-ban a Magyar zene cimbalomra (népdalfeldolgozások, régi magyar táncok és műzenei átiratok) című gyűjteményem, amely 35 éves kutatómunka eredménye. Múzeumokból, kottatárakból és híres magyar cimbalmosoktól gyűjtöttem az anyagot. Ez a gyűjtemény jól használható a cimbalomoktatásban.

Béres János: – Feleségemmel a zenei és a pedagógusi munkában is mindig támogattuk egymást. A tanítás komoly szerepet töltött be az életemben, 12 tankönyvet írtam. Egész fiatalon – harmincévesen – az ének-zenei általános iskolák szakfelügyelőjévé neveztek ki, három évtizeden át végeztem ezt a munkát. Emellett népzenei iskolát alapítottam, amelynek mintájára később országszerte számos hasonló intézmény kezdte meg működését. Ezek mai napig a magyar népzene továbbéltetését szolgálják.