Egy úr a futballpályáról...

Egy úr a pokolban is úr! – állítja egy régi magyar közmondás.
A pokolban is?
Még szép! De próbáljon a futballpályán is úr maradni, mondja a sorok írója, aki futballistaként, sportújságíróként is sok ezer meccset  látott testközelből és a lelátóról is – ez az egyetlen helyszín, ahol lehetetlen úriembernek maradni.
Hiába volt valakinek gyerekszobája, nevelőnője, úri környezete, a futballpályán a legnagyobb úrnak tartott ember is kilép a komfortzónájából. 

Mert látja, hogy kedvenc csapata ellen ítél tizenegyest a bíró, vagy a kedvenc csatárát felrúgja egy goromba hátvéd – és még száz okot fel tudnék hozni a futball világából, hogy miért nem lehet egy meccset fennkölt hidegvérrel, közönyös arccal végignézni. Főként akkor, ha az illető játékos, edző vagy szövetségi kapitány.
Egy kivételről tudok, aki futballistaként, edzőként, szövetségi kapitányként is úr tudott mindig maradni a futballpályán és persze azon kívül is: Baróti Lajos!

Baróton született 1914-ben, az akkor még magyarországi városban, mely ma is szinte színmagyar település a Romániához tartozó Kovászna megyében. A Szegedi EAC-ban és a Győri ETO-ban futballozott, kiváló fedezet, ahogyan akkor mondták, half volt. Két ízben, még a háború előtt, a magyar válogatottban is szerepelt. Igazán nagy sikereit azonban edzőként érte el. Az Újpesttel és a Vasassal több bajnoki címet szerzett. Nem véletlenül lett az 1956-os forradalom után a magyar válogatott szövetségi kapitánya, amely tisztség a sikeres edzői munka megkoronázása, a szakma csúcsa. 

Ezen a poszton nehezen megdönthető csúcsot ért el. 1957-től 1978-ig egy megszakítással tizennégy évig szövetségi kapitány, 187 meccsen vezette a magyar válogatottat. Ami rajta kívül egyetlen magyar szövetségi kapitánynak sem sikerült, hogy négy világbajnokságra vitte ki a csapatot. 

Baróti Lajos edzői zsenialitását a világ minden táján elismerték. A világhírű portugál Benfica vezetőedzőjeként is dolgozott, csapata portugál bajnok és kupagyőztes lett.
Négy évig pedig Peru szövetségi kapitányaként működött.
A szurkolók klubszíntől függetlenül szerették a talpig úriemberként viselkedő mesteredzőt. A lelátókról sokszor hangzott el a meccsek végén a szurkolók rigmusa:
„Lajos bácsi, köszönjük!”. 

„Lajos bácsival” itt a kerületben is többször találkoztam. Mindketten a Szilágyi Erzsébet fasorban laktunk, néhány villamosmegállónyira egymástól. A Budapest Szállóban és a Budagyöngye áruházban ültünk le időnként egy kis beszélgetésre. Hetvenötödik születésnapja alkalmából hetvenöt „leg” kérdést tettem fel neki, válaszait a Foci című hetilapban közöltem le. 

A mindig elegáns, ősz hajú mesteredzőt egy világhírű színészhez, Vittorio de Sicához hasonlítottam.
Jót derült ezen:
– Megtisztelő, hogy hozzá hasonlít, de én nem tudok színészkedni – mondta.
– Az igaz – feleltem, de Sica meg nem tudna egy edzést levezetni. 

Hogyan lehet felismerni a futballedzőt? 

Aki a pálya szélén, általában a klub  melegítőjében, felhevült képpel, idegesen futkos fel és alá, ordítva mutogat, a tartalék játékvezetőnél reklamál. Egyszóval, nem éppen a nyugalom szobra.
Baróti Lajosra a fenti jellemzők soha nem voltak érvényesek. A legviharosabb meccsen is féken tartotta magát, az a bizonyos pumpa sohasem ment fel nála.
Az eleganciájára is ügyelt. Öltönyben, fehér ingben, nyakkendősen figyelte az edzői kispadról a játékot:
„– Számomra minden meccs egy ünnepi előadás, akár a színházban, ezért megadom a módját” – magyarázta jólöltözöttségét.
A fentebb említett, 75. születésnapján feltett kérdéseim közül egyet itt is idézek.
„– Mi a legnagyobb vágya?
– Szeretném megérni, hogy a magyar válogatott világbajnoki döntőt játsszon. Így valószínűleg nagyon sokáig fogok élni.”

A mester valóban sokáig élt, 2005-ben, 91 évesen távozott az égi futballpályára. Azonban gyanítható, hogy álma beteljesüléséhez 120 év is kevés lett volna...            

Kemény György