Jó napot, Művész Úr!

A II. kerületben él gyerekkora óta, és bár bejárta a világot, soha nem vágyott el Budáról. Úgy véli, hogy a színház örök. – Sírok, ha bármelyiket bezárják, és boldog vagyok, ha egy megnyílik. Nem érdekel, ki igazgatja, ki rendezi, egy a lényeg, jót csináljon! – fogalmazott.

Úgy lettem színész, hogy helyre akartam hozni az életemet. Kamaszkoromban politikai okokból börtönbe kerültem, emiatt óriási hátránnyal indultam neki a nagybetűs életnek. Tudtam, hogy nem vesznek föl egyetemre, ezért esti iskolában érettségiztem. Szabad pályát kerestem, úgy éreztem, hogy a színészet segít majd talpraállni. Szerencsés vagyok, mert a vágyam valóra vált, a Katona József Színház társulatával bejártam a világot: felléptünk Ausztráliától Venezueláig, New Yorktól Moszkváig, megfordultunk Európa minden országában. Nagy zenerajongó vagyok, minden úton vettem magamnak két cédét, így vagy hétszázat gyűjtöttem össze. Szeretem a dzsesszt, a jó slágerzenét és a komolyzenét is. A barátaim bíznak a fülemben, én szoktam beállítani az új hifijüket – Mozart Requiemjét hallgatva.

 
(A mizantrópban a becsületbíróság tisztjeként. Forrás: Katona József Színház)

Nem vágyott külföldre?

Soha. 1956-ban az egész család be volt csomagolva, ott állt a teherautó. Apám nem szólt egy szót se, maradtunk. A hetvenes évek közepe táján Lengyelországba szerettem volna utazni, de nem kaptam útlevelet, azt írták, „kiutazása közérdeket sért”. Később egy filmrendező segítségével utaztam először, máig hálás vagyok érte. Egy háromrészes Széchenyi-filmet készítettünk, és Angliába készült a stáb, mivel a lóversenyes jeleneteket ott akarták leforgatni. Szóltam, hogy engem biztosan nem fognak kiengedni. A gyártásvezető elkérte a fényképemet, és nemsokára megérkezett az a bizonyos boríték. Amikor megláttam a kék útlevelet, elsírtam magam. A rendező a reptéren annyit kérdezett: ugye, visszajössz? Nem is értettem a kérdést, itt a film, Budán az édesanyám, ez nem kérdés. Ráadásul mindig honvágyas voltam, minden utazásnak örültem, de vártam a hazaindulást.

Mit gondol a most pályát kezdő színészek helyzetéről?

Hihetetlen adag szerencse kell egy kezdő színésznek ahhoz, hogy vigye valamire. Ma már mindenféle megélhetési iskola működik, ahol színészeket képeznek. Egyszer az autómra rátettek egy papírt, hogy jelentkezzem egy pesti szinkroniskolába. Jelentkeztem. Visszaírtak, hogy névrokona vagyok-e Ujlaki Dénesnek? Mondtam, hogy nem, én magam vagyok az. Nevettek. 

Feldühítette?

Ez nem, de az igen, ha egész pályás bodicsek van (a jégkorongban a testi erő közvetlen felhasználása – a szerk.), ha a szülők összekuporgatott pénzükön kifizetnek egy kommunikációs oktatást vagy egy színészképzést a gyerekük boldogságáért, majd szemük fénye négy év után kap egy oklevelet, és kikerül az utcára. És ugyan mi történik? Semmi. De páran jól megélnek belőle.

Egy hatéves és két nagyobb gyermek édesapja. Ők milyen pályát választottak?

Nagyobbik lányom már 37 éves, ő egy neves utazási irodában dolgozott, aztán Angliába költözött, és nemrég megszületett az első unokám. A nagyfiam 26 éves, egyetemre jár, és persze hogy újságírónak tanul. Formára rettentő nagy, belül még éretlen, de igazán jólelkű gyerek. A legkisebb fiam óvodába jár, és a Kodály Zoltán ének-zenei általános iskolába készül, nagyon jó a hallása.

Mióta él Budán?

Itt nőttem fel, és itt is maradtam. Azt a Szentkirályi utcai házat, ahol születtem, 1945-ben egészen a légópincéig lebombázták. Anyukám úgy megijedt, hogy a vártnál két héttel előbb csusszantam ki. Pestről Budára költöztünk, sokfelé éltünk, most a párommal a Fillér utcában lakunk. Nem bíztam benne, hogy itt minden az előnyére változik majd, de egyre jobban szeretem a II. kerületet. Nagyon szépen alakult át a városrész, szeretek a fiammal a Millenárison és a Lövőház utcában is sétálni, és szeretem ezt a kávézót is, ahol most beszélgetünk. 

Szoktak kirándulni?

Hegyet alulról, múzeumot kívülről, kocsmát belülről kell látogatni. A családból egyedül apukám szeretett kirándulni, bricsesznadrágban (lovaglónadrág), jelvényekkel díszített botjával a kezében minden vasárnap elindult velünk a Disznófő-forráshoz. Amikor megérkeztünk, körbenézett és azt mondta anyukámnak: Csöpikém, hát nézze meg! Nem csodálatos a természet? Mi bólogattunk és utána ehettünk. Elővettük az ötvenes évekre jellemző rózsaszín alumíniumdobozokat, amikből előkerültek a különböző állagú parizerek, belakmároztuk és hazajöttünk. Nekem ez volt a kirándulás. Lovagolni szerettem, de ma már nem sportolok, mert az egészségi állapotom nem a régi. 

Januárban hetvenéves lett. Hogyan ünnepelte?

Azt kértem a társulattól, hogy a születésnapomon játsszuk a kedvenc előadásomat, A mi osztályunkat. Ez volt a legnagyobb ajándék. Óriási öröm számomra egy ilyen humánus darabban szerepelni. A lengyel Słobodzianek egy iskolai osztály diákjainak sorsáról ír, a darab a történelemről és az emberi természetről szól. Az előadás után az igazgató köszöntött, aztán a társulat énekelt, nagyon meghatott. Ott voltak az egykori színházalapítók, és odahívták a barátaimat is. Tortával, italokkal és egy szép karórával is megleptek. Megbecsülnek. Úgy érzem, hogy a színházban és a II. kerületben is szeretnek, ez a legfontosabb számomra. Azt mutatja, hogy talán nagy hibákat nem követek el. 

Sokan megismerik?

A „megismerésnek” három fokozata van. Az első, amikor találkozol valakivel és azt kérdezi, hogy nem maga szerelte nálunk a vízvezetéket? Akkor mindig bólintok és visszakérdezek, hogy jól működik-e. A másik eset, amikor egy „kígyós kosár” jön az ember háta mögött és azt sziszegi, hogy: „Ez egy színész, ez egy színész!”A harmadik fokozat pedig, hogy: itt az Ujlaki Dénes! A II. kerületben már sikerült elérnem, hogy tudják, én vagyok az Ujlaki Dénes. 

(Rágyújt. Majd, amikor újabb kérdést tettem volna fel, egy fiatalember odaköszön: Jó napot, Művész Úr! Kezeit csókolom! Beszélgetőpartnerem felnevet, és szívére tett kézzel azt kéri, hogy legyen ez a cikk címe.)

 
(A mi osztályunk című darabban. Forrás: Katona József Színház)

Sok népszerű filmben szerepelt. Melyik szerepének örült a legjobban?

Voltak, amiket azért vállaltam el, mert élni kellett, voltak, amiket szinte ingyen vállaltam, mert szerettem volna eljátszani. És olyan filmek is voltak, amelyekről nem lehetett eldönteni, hogy siker lesz-e vagy bukás. De minden szerepnek örültem. Nagyon fontos számomra a szakmai elismerés, az Érdemes Művész díj, és a Kritikusok Díja is. Utóbbit három filmem is elnyerte. Gárdos Péter Szamárköhögés című alkotásában, vagy Makk Károly Egymásra nézve című filmjében is szívemhez közel álló szerepeket játszottam. Budán mégis én vagyok a mesebeli szenesember, az Oszkár. Az Égigérő fű című filmen több generáció is felnőtt. A napokban vette meg a párom a legkisebb fiunknak, hogy megnézze, de nem nagyon ismert rám, olyan rég volt. 

Forgat még?

Ritkán, és már nem is szeretem. Őrületesen előtérbe került a technika. Egy jelenetet felvesznek akár ötvenszer is, ami egy igazi színészgyalu, kibírhatatlan. Régen volt, hogy csak egyszer lehetett felvenni egy jelenetet, a rendezők könyörögtek, hogy pontosak legyünk. Felszívtuk magukat és megcsináltuk. Így forgattuk Sándor Pállal a Szerencsés Dánielt és Janisch Attilával a Másnap című filmet. Ma egy fényvisszaverő felületnek érzem magam a forgatáson. 

Akkor a színház mellett teszi le a voksát?

Hát persze, a színház örök. Sírok, ha bármelyiket bezárják, és boldog vagyok, ha egy megnyílik. Nem érdekel, ki igazgatja, ki rendezi, egy a lényeg: jót csináljon. 

Volt-e olyan szerep, amire nagyon vágyott, de nem kapta meg?

Áh! Ha nagyon akarod, nem kapod meg, ha megkapod, biztosan rosszul fogod eljátszani, mert annyira szeretnéd. Fiatalon voltak szerepálmaim, már nincsenek. Anyukám arra tanított, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! Büszke vagyok rá, hogy soha életemben szerepet vissza nem adtam. Visszaadni egy szerepet az én erkölcsi normám szerint azt jelenti, hogy ugyanazzal a lendülettel a munkakönyvet is visszaadom. Aki színházban megsértődik, az ostoba. Nem lehet haragudni se a szereposztás, se a rendező instrukciói, se a partner miatt. Ha egy színész életében négyszer összejön, hogy jó a szereposztás, jó a darab és jó a rendezés, akkor az már egy beteljesedett pálya. Nekem összejött.

Novák Zsófi Aliz

Ujlaki Dénes

Édesapja dr. Ujlaki Andor újságíró volt, az Új Ember katolikus hetilap és a Vigilia című folyóirat alapítója, édesanyja Farkas Irma, Farkas Dénes politikus lánya. A budapesti Nemzeti Színház stúdióját 1969-ben végezte el, majd a Debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Játszott vidéki színházakban, 1981-től a budapesti Nemzeti Színház tagja lett. 1982-ben alapítóként csatlakozott a Katona József Színházhoz, amelynek mai napig tagja.

Díjai: Jászai Mari-díj (1990), Filmkritikusok díja, PUKK-díj (2004, 2011), 56-os Emlékérem (2010), Érdemes Művész (2015).