A nehézségek nem tántorítottak el a céljaimtól

Jurányi Ház, 1027 Jurányi utca 1.

– Hatéves lehettem, amikor a kezembe került az egyiptomi fáraó, Tutanhamon sírjának feltárását dokumentáló könyv. Borzongva néztem az uralkodói kriptában talált csodálatos faragásokat, az ókori mesterek fantasztikus munkáját. Szinte a mai napig emlékszem az örömre, amit akkor éreztem. S bár szüleim reál beállítottságúak voltak, egyszerűen belenőttem a művészetek szeretetébe, sohasem volt kérdés, hogy ez az, ami igazán érdekel.

A hivatalos utam azonban ennél sokkal viszontagságosabb volt. Négyszer jelentkeztem hiába a Képzőművészeti Főiskolára. A bátyámat, Jánost is hatszor utasították el, végül mégis jelentős színházi rendező lett. A Kádár-korszakban nem volt ez egyedi eset, eleinte mégis nehezen éltük meg, képtelenségnek tűnt így felkészülni az életre. Végül huszonnégy évesen vettek fel, igaz nem a festő, hanem már a szobrász szakra. Ezt követően tizenkét éven át folyamatosan különböző egyetemeken tanultam, hat évig Pécsett. Az ecsettel azonban sokkal korábban megtanultam bánni, hiszen középiskolás koromtól jártam Szlávik Lajos festőművész szabadiskolájába. Rajta kívül Somogyi Józseftől tanultam a legtöbbet. Nagyszerű pedagógusok voltak.

A nehézségek sohasem tántorítottak el a céljaimtól. Ellenszélben szeretek vitorlázni, a hátszél inkább megzavar. A sors keménnyé tett, miközben végtelen alázatra tanított. Öt éven át egy házat takarítottam reggelente, majd mentem haza és festettem. Ez egy életforma, nekem pedig szerencsém volt, hogy a barátaim is mind ehhez a művészkörhöz tartoztak, tartoznak. A művészet nem szakma, hanem életmód, egy életpálya sohasem választható el a mindennapoktól, ahogy a kellő mennyiségű munkaórától sem. Ezt akkor is bele kell tenni, ha valaki a világ legnagyobb tehetségének születik.
A késő Kádár-korszakban meglehetősen egysíkú volt a közélet. A kultúra azonban éppen ellentétesen alakult. Nekem a felvételi ünnepnek számított, még ha sejtettem is, hogy számomra nem fog jól alakulni. Művész létemre frissen vasalt fehér ingben mentem minden évben, mert azt a házat, ahol Szőnyi István vagy Bernáth Aurél tanított, mélységesen tiszteltem.
Alapító tag vagyok itt, a Jurányiban. Ez egy igazi baráti társaság, amely olyan bizalmi közeget teremt, amelyben tényleg lehet alkotni. Amikor dolgozom, néha kulcsra zárom az ajtót, de többnyire mindenki előtt nyitva áll. Számomra inspiráló a társművészetek alkotóinak közelsége. Izgalmas, okos és tehetséges emberek közössége ez. Ilyennek képzelném az ideális világot.
Középiskolában nem szerettem volna tanítani, az egyetemi oktatás és a saját festőiskolánk vezetése számomra az igazi kihívás. Nem szeretnék guru lenni, ezért amikor tehetem, egy barátomat is meghívom magam mellé. Mester és tanítványa között fontos a személyes kapcsolat, hogy a szellemi vitákat ne gátolja a távolság. Igazi szakmai munkát akkor tudunk végezni, ha komolyan vesszük a fiatal emberek művészi igényeit. Ha felvillantunk előttük valamit, ami egyedi látásmódjuk kialakításában segíti őket.

Eleinte azt gondoltam, hogy gazdag színvilágú festőművész leszek. Amikor a mélyebb, komorabb ábrázolásmód tört fel belőlem, még én is megijedtem egy pillanatra. Az elmúlt négy év különösen fontos volt a szakmai pályámon. A koronavírus-járvány alatt született meg az igazi festészetem, de ha kérdezik, inkább képzőművésznek tartom magam. S mint ilyen, nem szeretnék könnyen olvasható dolgokat üzenni. A kritikai hangvétellel pedig közéleti szerepet vállalok. De hát a gyönyörködtetés mellett ez is fontos feladata a művészeknek.

Gy. Sz. Cs.