„Mindig azt csináltuk, amit helyesnek gondoltunk”

– Talán sokaknak ismerős a régi Fonográf-dal: „Ha felépül végül a házunk…” – nos, végül felépült a hétlakásos társasház az Endrődy Sándor utcában – meséli kerületi kötődéseit firtató kérdésemre Koncz Zsuzsa. – Itt volt az én első II. kerületi otthonom, de itt lakott Szörényi Szabolcs, a Tolcsvay fivérek, Szilágyi János, az alattunk lévő házban pedig Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán. Latinovits tréfásan „fenyegetett” minket azzal, hogy „majd meghalljátok, hajnalonta hogy üvöltenek a madarak!” Nagyon szerettünk itt élni, nemcsak a szép kilátás miatt, hanem mert mindenki ismert mindenkit, egyik lakásból jártunk át a másikba. A nagy találkozások és nagy beszélgetések korszaka volt ez, sokat dolgoztunk és sokat buliztunk együtt.
A mostani otthonom, ahol már huszonöt éve élek, Pasaréten van, bent a városban, mégis csendes, zöld környezetben. Kisgyerekkorom óta mindig ilyen kicsit falusias, fás, kertes helyen laktam a XX. és a XIII. kerületben is, talán nem is tudnék a zajos belvárosban élni. Jóleső érzés, hogy a „gondos gazda”, az önkormányzat is sokat tesz a környék szépítése, zöldítése, rendben tartása érdekében, ezt az odafigyelést korábban nem tapasztaltam.

Stúdiófelvétel a 60-as években (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Beszélgetésünk apropóját egy, a napokban megjelenő jubileumi album adja. Ez egyfajta visszatekintés vagy összegzés?

Igazából egyik sem, de valóban hat évtizeddel ezelőtt, azzal a bizonyos Ki mit tud?-dal kezdődött minden. Rám igen jellemző módon – mivel nincs viszonyom az időhöz, teljesen érzéketlen vagyok az évfordulókkal, jubileumokkal kapcsolatban – erre egy újságíró hívta fel a figyelmemet a márciusi Aréna-koncert előtt. A most megjelenő lemez kapcsán se gondoltam semmi olyanra, ami végül is kikerekedett: barátaim ötletére egy – technikai értelemben is – egészen különleges válogatáslemezt készítettünk. Lemezeim zenei producere, Závodi Gábor biztatott, mert ő tudta, hogy egy új szoftver segítségével a digitalizált régi felvételeken megszólaló hangok szétválaszthatók, így lényegében új hangzás adható a daloknak. Például az 1962-ben készült Gézengúz című, Gergely Ágival előadott Ki mit tud?-os dalunkat Závodi Gabi kissé áthangszerelte, majd a kíséretet újra felvette, amihez az eredeti énekhangjainkat használta. 1970-ből a Valaki kell, hogy szeressen-t Jordán Adéllal ketten énekeljük, ő a mostani hangján, én az eredeti, ’70-ben készült felvételről „szólok”. Szerepel a lemezen megzenésített vers, hiszen a vers örök szerelem számomra, és a legelső rádiófelvételem 1965-ből, a Te szeress legalább című Fényes Szabolcs-szerzemény is Bacsó Péter Szerelmes biciklisták című filmjéből, melynek szövegét maga Bacsó írta. Ez lett végül a lemez címe is, mert bár színpadon sosem énekeltem, de közel áll a szívemhez, gyönyörű lírai dal, és úgy érzem, manapság igencsak nagy szükségünk van szeretetre és megértésre. Sok további meglepetés várja még a hallgatókat, amit most nem részletezek, csak annyit, hogy napjainkig bezárólag szinte minden korszakból felkerült a lemezre egy-egy dal (és mert nem vagyunk babonásak, összesen tizenhárom), ami mai köntösben reprezentálja az elmúlt hat évtizedet.

Mikor találkozhatunk a régi-új dalokkal?

Október közepén jelenik meg az album, és mivel a sajátos forma nem teszi lehetővé az élő bemutatót, igyekszünk kis videókkal pótolni a hiányt. A YouTube-on előzetesként már látható a Valaki kell, hogy szeressen, amit Jordán Adéllal énekelünk.

„Ő olyan számomra, mintha a testvérem lenne” – Bródy Jánossal 1988-ban

Bródy János mondta, hogy a közönség a dalokat mindig az előadóval és nem a szerzővel azonosítja. Az ön esetében is mindig nagyon hitelesen szólalnak meg a dalok, mintha a saját szövegét énekelné.

A hitelesség fontos számomra, és a szöveg a tartalom, az mondja el, amit közölni szeretnék, a zene a közvetítő közeg, a forma. Ha eggyé tudok válni a szöveggel, akkor „enyém” a dal. A legelső időket leszámítva mindig magam választottam, hogy mit énekeljek el, és nagyon korán, már az Ezek a fiatalok című film forgatásánál kiderült, hogy hozzám Bródy szövegei állnak a legközelebb. Ő olyan számomra, mintha a testvérem lenne. A lényegi dolgokról többnyire egyformán gondolkodunk és a következtetéseink is hasonlóak. Bródy szereti megírni a dolgokat, amik vele vagy körülötte történnek, ezt is szívesen éneklem, mert velem is hasonlók történnek. Így született a Kárpáthyék lánya vagy az Andrè je t’aime. Ezek mind valós történetek az életünkből, létező szereplőkkel. Ezek a dalok késztettek végül is arra, hogy a jogi tanulmányokat magam mögött hagyva ezen a pályán maradjak.

Ha megmaradt volna jogásznak, milyen területet választott volna?

Azt tudtam, hogy sem bíró, sem ügyvéd, de ügyész sem akarok lenni, a külkapcsolatok érdekeltek, így valószínűleg nemzetközi joggal foglalkoztam volna. A nemzetek, az országok közötti kapcsolatok szabályozása rendkívül fontos, és ez az Ukrajnában dúló honvédő háború fényében azt hiszem mindenki számára nyilvánvaló.

Az énekesi pályán hasznát tudta venni jogi végzettségének?

Inkább talán jogérzékenységet mondanék, mivel az egyetemről diploma nélkül távoztam. De amikor egy német kiadó veszi magának a bátorságot, hogy szerződés nélkül forgalmazza a lemezeimet, akkor én veszem magamnak a fáradságot és beperlem. A rendszerváltás utáni jogi zűrzavarban hasonló magyar példa is akadt. Lehet, hogy ha kevésbé ismerném a szabályokat és nem lennék magam is szabálykövető, akkor nem mentem volna ilyen dolgok után. Számomra evidencia, hogy ha én tekintettel vagyok rád, te is légy tekintettel rám! Ami hozzám tartozik, mert részem volt a létrehozásában (felvételek, dalok, fényképek), azért felelősségem, de jogom is van. A személyiségi jogok és a szerzői jogok köre igen kényes terület, különösen most, a tömegkommunikáció, az internet és a közösségi média egyre növekvő befolyása miatt is.

A megkérdőjelezhetetlen minőség és igényesség mellett talán ez a tudatosság is hozzájárult ahhoz, hogy a könnyűzene nagy generációjának tagjai, Koncz Zsuzsa, Bródy, Presser, Zorán – hogy csak II. kerületieket említsek – a mai napig nemcsak aktív, de nagyon szeretett alkotók és előadók.

Másfajta elhivatottsággal indultunk ennek a pályának, nem a „siker, pénz, csillogás” volt a hívószó. Saját örömünkre kezdtünk zenélni egy olyan műfajban, ami akkor Magyarországon még nem is létezett. Mindannyian amatőrök voltunk. Az első elektromos gitárokat a villamosmérnök Kóbor János készítette, ahogy a szintén villamosmérnök Bródy szerelte az erősítőket. Eleinte kis egyetemi klubokban énekeltük a rádióból megismert angol dalokat, majd a Szörényi–Bródy szerzőpáros hozta az első saját, már magyar nyelvű szerzeményeket, és kiderült, hogy ezek a szövegek sokat mondanak és sokaknak szólnak. Azért tudtunk megmaradni, mert mindig azt csináltuk szerzőként és előadóként, amit helyesnek gondoltunk. Nem a népszerűséget hajtottuk, hanem olyan kérdéseket fogalmaztunk meg a dalokban, amik minket és reményeink szerint a minket hallgatókat is érdekeltek és foglalkoztattak.

És hogy ez a mai napig így van, azt a telt házas Aréna-koncertek is bizonyítják.

Felemelő érzés, hogy a mi generációnk mellett jelen vannak „megfertőzött gyerekek” is, akik csatlakoznak az idősebb korosztályhoz, és eljönnek a koncertjeinkre. Nagyon vonzó és rendkívül izgalmas kihívás ennyi ember előtt fellépni. Egyedül állni a színpadon nagy felelősség, ugyanakkor rengeteg energiát adó, hatalmas élmény, ami csak ritkán adódik az ember életében.

Ezek az „energiabombák” tartják ennyire frissen és fiatalon? Vagy a szerencsés genetikai adottság, esetleg tudatos edzés a titok?

Talán mindezek és még valami: egy kedves fotós barátom, Módos Gábor egyszer azt mondta, hogy az ember lelke idővel kiül az arcára. Ha azt csinálhatja, amire talán született, az nagy öröm, nagy boldogság, szárnyakat ad, és ez meglátszik az emberen.

Péter Zsuzsanna