A galaxisoktól a drágakövekig

 Volt már népművelő, költő, újságíró, szerkesztő. Tizenkét éve kezdte el beleásni magát a drágakövek világába és lett drágakőszakértő, majd egy hiánypótló mű, a Drágakő enciklopédia szerzője. Szenvedélye az utazás, kedvenc úti célja Délkelet-Ázsia, de Burger István a koronavírus-járvány miatt a nagyvilág helyett mostanában Remetekertvárost és környékét térképezi fel.

– Negyedszázada a II. kerületben élek. Bebarangoltam szinte az egész várost, jelenleg a huszonnegyedik helyen lakom, de a legjobb kerület kétségtelenül a II., azon belül is Hűvösvölgy. Tiszta levegőjű és csöndes. Innen már nem mozdulok. Mivel feleségemmel itthon dolgozunk, fontos számunkra a mozgás, ha tehetjük, mindennap sétálunk másfél-két órát a környéken. Nagyon szeretjük a Kaán Károly-kilátót és a volt vitorlázórepülő-teret is.

Kalandos az életútja, sok dologgal foglalkozott már.

Tizenhat évesen kezdtem verseket írni, akkor még leginkább rossz verseket. Később a szabadverseken keresztül tanultam meg a költészetet. A ’90-es években meg is jelent két kötetem. Közben napilapos újságíró lettem, gyakornokként kezdtem és rovatvezetőként távoztam. Azt szoktam tanácsolni, ha valaki az újságíró szakmát meg akarja tanulni, akkor legyen gyakornok egy napilapnál. Nagy kihívás. 1990-ben a Kapu című folyóirat kiadójánál kaptam lehetőséget új magazinok indítására. Utána hamarosan saját kiadót alapítottam és vagy egy tucat lapot indítottam. Az első a Harmadik Szem című magazin volt. Megszűnése után felélesztettük a patinás IPM-et, amit egy évig szerkesztettem, utána pedig a Móra kiadótól megvásároltam a Galaktika jogait, amivel 2004-ben tudtunk újraindulni és 2017-ig voltam a főszerkesztője. Minden létező nemzetközi díjat megnyertünk vele.

Ma is érdekli az embereket a tudományos-fantasztikus irodalom? Végül is nem találtunk életet a Világegyetemben önmagunkon kívül, a világűrről pedig egyre többet tudunk a tudomány által.

A jövő, a jövő technológiái mindig foglalkoztatták az embereket. Ma már nem idegen lényeket keresünk, mint negyven-ötven éve, ma a tudomány fűti a tudományos-fantasztikus irodalmat, az pedig az épp aktuális tudomány lépéseit gondolja tovább. A NASA-nál vannak, akiknek az a dolguk, hogy olvassák a sci-fi irodalmat, amit aztán a tudomány ismét megpróbál lekövetni. Szimbiózisban van a kettő. A világegyetem pedig vélhetően hemzseg az élettől, csak mi vagyunk túlságosan eldugott helyen vagy nem elég fejlett a technológiánk.

A sci-fi a jövőről szól, a drágakövek a múlt üzenetei. Hogy került kapcsolatba velük?

Már általános iskolás koromban elbűvöltek a színes kristályok, amikből volt egy apró ásványgyűjteményem, aztán hosszú időre el is felejtettem őket. Mikor második feleségemmel először Thaiföldre utaztunk, egy ezüstművesnél megtetszett neki egy feketecsillagzafír-köves gyűrű. Lebeszéltem róla, mert nekem nem tetszett, de mikor jöttünk hazafelé a repülővel, megemlítette, hogy azért az a gyűrű… Rájöttem, hogy stratégiai hibát követtem el a „kampányidőszakban”, így elhatároztam, ha hazajövünk, csináltatok neki egy kék csillagzafír gyűrűt. Akkor szembesültem vele, hogy bármit eladhatnak nekem zafírként, mert nem tudom, mit veszek. Ezért egy barátom tanácsára felkerestem Ditrói-Puskás Zuárdot, az ELTE földtani tanszékének akkori vezetőjét. Az ő javaslatára iratkoztam be a drágakőszakértői képzésre, amit kitűnő minősítéssel végeztem. Az első öt évben nagyjából napi 14-16 órát csak a drágakövekkel foglalkoztam. A feleségem már százszor megbánta azt a gyűrűs mondatát…
Az ékkövekkel kapcsolatos ismeretterjesztés egyébként számomra egy misszió is egyben, mert a szocializmusban nem lehetett semmit sem tudni a drágakövekről, és nem lehetett ékszerbe foglalni őket. A Kádár-rendszerben kizárólag az Állami Pénzverde készíthetett ékszereket, az ötvösök csak javíthatták ezeket. A pénzverdében pedig a klasszikus drágakövek helyett a volt Szovjetunióban készült szintetikus korrunddal helyettesítették a valódi rubint és zafírt, vagy pedig kék üvegutánzatokat foglaltak a topázok és akvamarinok helyett, a gyémántot pedig cirkóniával „pótolták”. Ha ma valaki egy régi családi ereklyével jön hozzám, hogy mennyit ér, akkor elég megnéznem a pénzverde logója van-e benne. Ezekben az ékszerekben lévő kő ugyanis értéktelen. Érdekesség viszont, hogy a szocializmus idején, nyugati megrendelésre, másfél ezer gyémántcsiszoló dolgozott a pénzverdében, az alapanyagot Antwerpenből hozták. A rendszerváltás után egyetlen egy maradt meg közülük, a többiek szakmát váltottak.



Hogy jött a könyv ötlete?

Láttam, hogy nincs egy tisztességes, átfogó kötet a drágakövekről, ezért fogtam bele. A Drágakő enciklopédiát öt évig írtam, és csak akkor döbbentem rá, hogy nincs hozzá hasonló, amikor a marketing miatt elkezdtem utánanézni a többinek. Ekkor jöttem rá, hogy ez a világ első teljes enciklopédiája a témában, ami hetven százalékkal több anyagot tartalmaz, mint az eddig megjelent etalon. Hihetetlen, hogy ezt még senki sem írta meg! Mondjuk, iszonyatosan nagy munka volt, így nyugodtan kijelenthetem, hogy ez életem főműve.

Miért izgatja az embereket a drágakő és mi a történetük?

A drágakövek nemcsak szépek, hanem értékállók és már rövid távon is nagyon jó befektetésnek bizonyulnak. Nagy nyomáson és magas hőmérsékleten, kémiai folyamatok eredményeképpen keletkeznek a földkéregben, 400-600 fokon kristályosodnak ki egy olyan „levesből”, ami tele van különböző oldott ásványi sókkal. A kövek alapból általában színtelenek, kis mennyiségű nyomelemek teszik őket ilyen gyönyörű színessé. Vegyük például a berillt, ami az egyik legnagyobb klasszikus kőcsalád. Ha színtelen: gosenit a neve, ha zöld: smaragd, ha kék, akkor akvamarin, ha zöldes: heliodor, ha sárgás, aranyberill, ha rózsaszín, akkor morganit. Azért hívunk minden színváltozatot másként, mert amikor elnevezték őket, akkor még nem volt kémia és nem tudták, hogy ugyanarról az anyagról van szó.

Miért csiszolják a köveket?

A csiszolás lényege, hogy kihozzuk a legtöbbet az adott drágakőből, a csillogását, a sziporkázását fokozhatjuk vele, mint például a gyémántét, de egy jó csiszolás erősítheti a színek teltségét is a színes drágaköveknél. Aki ásványt gyűjt, annak persze szentségtörés a csiszolás.

Az ásvány és a drágakő között csak a csiszolás miatt van különbség?

Természetesen nem, mert a drágakőnek el kell érnie bizonyos keménységet is, ami az ásványoknál lényegtelen, hiszen azokat nem hordjuk. Régen, ami szép és átlátszó volt, vagy nem volt átlátszó, csak szép volt a rajzolata vagy a színe, azt drágakőnek tekintették. Ilyen klasszikus például a türkiz: nem kemény, nem átlátszó, de nem vonjuk vissza tőle a drágakő címet (a malachit, az opál, a borostyán is mind puhább a kelleténél). A modern felfogás szerint a drágakő keménysége legalább 7-es kell legyen (a gyémánté 10-es), amihez a szilícim-dioxid, vagyis a homok szolgál etalonként. A víz mellett ugyanis a homok az egyik leggyakoribb anyag a földön. Ha a drágakőre rászállnak a levegőben mindenütt jelen lévő homokszemcsék, és ezeket letöröljük, akkor megkarcolják az apró lapocskákat és bemattulhatnak, ha nem olyan kemények legalább, mint a homok. Így ma az, ami nem elég kemény, vagy nincs belőle megfelelő mennyiség, az csak gyűjtői kő lehet. Utóbbiak is szépek, de csak koktélékszerekbe valók, amiket alkalmanként veszünk fel. A gyémánt, a zafír, a rubin, a smaragd, a topáz, az akvamarin mind keményebbek, mint a kvarc, azokat bátran lehet naponta hordani, nem veszítenek a csillogásukból.    

Zsoldos Szilvia