Zoliborz-zsal Közös emlékeink

Örömmel olvastam a lap márciusi számában, hogy kerületünk — melynek éppen 55 éve vagyok lakosa — partnerül választotta Varsó Zoliborz nevű városrészét. Az Óvárostól északra, a Visztula partjára támaszkodó, földrajzilag is gyönyörű kerület nagy történelmi múlttal rendelkezik, és lakosai, különösen a lengyel történelem egyik legtragikusabb időszakában, a második világháború idején tűntek ki hűségükkel, bátorságukkal és emberségükkel. Részvételük a varsói felkelésben valódi hősköltemény

Varsó északi és északnyugati részeiben, különösen Zoliborzban és a tőle nyugatra elterülő mintegy 560 négyzetkilométernyi kampinosi erdőség falvaiban is kezdettől kibontakozott a hitleri támadókkal szembeni fegyveres ellenállás. Ez a térség szervezetileg a londoni lengyel emigráns kormány Honi Hadseregének II. számú körzete volt. Az egyik csoportját alkotta a zoliborzi, amelynek parancsnoka, Mieczyslaw Niedzielski alezredes (1897–1969) fő feladatul kapta az Óvárosba vezető utak ellenőrzését, hogy ezzel biztosítsa az élet-halál harcot vívó Óváros anyagi és önkéntesekkel való utánpótlását.

A Varsó térségét megszálló 9. német hadsereg parancsnoka, Nikolaus von Vormann tábornok tombolt dühében, mert hiába támadta nagy erőkkel, sorozatosan az ellenállókat, sem bekeríteni, sem elszigetelni nem tudta őket, hiába birtokolta a Visztula összes hídját. Kénytelen volt tehát erősítést kérni. A német Közép-Hadseregcsoport parancsnoka, Walther Model tábornok egyetértett, és utasítást adott a kelet-lengyelországi területen tartózkodó 2. magyar tartalékhadtest (parancsnoka ekkor Vattay Antal tábornok) Varsó térségébe szállítására és a 9. német hadtest alárendeltségébe helyezésére.

A magyar seregtest (az 5., a 12. és a 23. hadosztályok) augusztus 12. és szeptember 5. között foglalták el állásaikat a kijelölt területeken. A 23. tartalék hadosztály első alegységei azonban már augusztus 7–8-án megérkeztek Zoliborzba. A helybeliek megtudván, hogy az idegenek magyarok, kitódultak az utcára, virággal és tapssal üdvözölték őket. Ésszel és szívvel nagyon is érhető keveréknyelven igyekeztek megérteni egymást. Gazdát cserélt cigaretta, itóka, élelem, gyógyszer, sőt puska és lőszer is került lengyel kezekbe. A magyar tisztek egy mozdulattal sem fékezték az általános ölelkezéseket. Ezek után nem véletlen, hogy a felkelők akadály és veszély nélkül vitték az utánpótlást az Óvárosnak a magyar állásokon át.

A német összekötő tisztek természetesen azonnal tájékoztatták Vormann tábornokot, aki két napot adott a magyaroknak a távozásra a kielcei vajdaságba.
Ám a helyükre érkező 12. magyar tartalék hadosztály tisztjei és katonái sem viselkedtek másként. Tartották magukat a jelmondatukhoz: „ a magyar katonák semmit se látnak, semmit se hallanak”. Így hát egészen augusztus 19-ig a ?oliborziak is élhettek a szabad mozgással, nagy mennyiségű fegyver, lőszer, gyógyszer, élelem és mintegy ötszáz önkéntes átvitelével az Óvárosba és onnan a sebesültekkel vissza.

A magyaroknak ez a „felháborító árulása” végképp kiváltotta a német vezetés dühét. Augusztus 19-én Berlinbe küldött titkos jelentésében Vormann tábornok többek között ezt írta: „… nem számolhatunk azzal, hogy a 12. magyar tartalék hadosztály azt a megbízatást, hogy Varsót észak felől elzárja és az attól északkeletre fekvő nagy erdőségeket megtisztítsa, teljesítni fogja. A csapatokat a lengyel lakosság szívélyesen fogadta. Már most megmutatkoznak a testvéri barátkozás jelei. A magyarok az évszázados magyar-lengyel hagyományos barátságnak megfelelően minden katonai akciótól tartózkodnak…”
A magyar hadtest esetleges átállásának fegyveres megakadályozására — ami valójában nem volt reális veszély — Vormann titkos parancsban is intézkedett.

A 12. magyar tartalék hadosztályt augusztus 22-én kivonták Zoliborzból is. Állásaikat azonnal átvették a német és a vlaszovista csapatok, amelyek kíméletlen hajtóvadászatot indítottak és folytattak a lakosság ellen. Zoliborz azonban tovább harcolt egészen szeptember 30-ig, amikor felsőbb utasításra illegalitásba vonultak, de a harcosok nem adták fel a küzdelmet a betolakodók teljes kiűzéséig. A gyűrűből kimenekülőket sok helyen ismét magyar katonák mentették át új területre, számos esetben honvéd egyenruhába öltöztetve őket.

A varsói felkelés 64. évfordulóján — ha vázlatosan is — tájékoztatni kívántam kerületünk lakóit a magyar-lengyel barátság történetének erről az alig ismert epizódjáról. Annál is inkább, mivel Varsó északi kerületeiben, de az egész főváros területén számos olyan lengyel hazafi harcolt a felkelésben, akik 1939-ben hazánkban, Budapesten, sőt a második kerületben találtak hosszabb-rövidebb ideig gondoskodó otthonra.

Godó Ágnes hadtörténész