Virág helyett

Csodálni való, ha a szemhatáron belüli tájat szeretjük, a házat, amely az otthonuk, az utcát, ahol naponta járnak. A Káplár utcai kis lakás a zaklatott lelkű költő számára is igazi otthont jelenthetett volna, ha betegsége nem akadályozza nyugalmát. 1936–37-ben már több időt töltött kisebb megszakításokkal a Siesta szanatóriumban, mint a Káplár utcában. „Héttoronyba zárva” élte mindennapjait. Szárszón, űzött életének utolsó állomásán így vall erről:

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.
 (Karóval jöttél…)

Rendkívüli lélek volt, a mindenségbe fogódzó, istenkereső, aki soha nem takaréklángon égett. A Szépség koldusaként áhitozta a szeretetet, amelyből neki nagyon kevés jutott. Rövid élete végéig nem tudta elfelejteni gyermekkorának sebeit. A mindennapi nélkülözéseket, a lelencség öcsödi napjait, ahol még a nevét is elvették tőle. Nem Attilának, hanem Pistának hívták. Az édesanyjának korai halála okozta trauma végig jelen van költészetében. Halála előtt nem sokkal ezt írta:

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
(Négykézláb másztam…)

A költő 1937. december 3-án Balatonszárszón egy tehervonat-szerelvény alá esve lelte halálát.