Törökvészi időutazás

 Az 1925-ben épült villa az Orló utca felől

– Ide születtem nyolcvanöt éve, de a ház jóval régibb, nagyapám építtette 1925-ben – hangzik az első információ. – Ez a lépcső a Lepke utca felé…? Ó, az csak úgy harminc éve van meg, előtte olyan volt, mint egy ösvény…

Pár napra rá a villaépület nappalijában fogad Deák Imréné Krascsenits Mária. Valaha a nagyszülők szalonját díszítő fotelre mutat s hellyel kínál. Régi iratok, fényképek kerülnek elő – három nemzedék örömeinek és hányattatásainak mementóiként.
1910-ben, Törökvész külterület helymegjelöléssel, Wolf János és Aranka nevén szerepelt a telek. Tőlük vette meg vendéglátóm, Mária nagyapja és felesége 500 ezer koronáért 1922-ben.
A nagyapa, az 1876-ban Brassóban született Polder Móric János akkoriban a Magyar Nemzeti Bank egyik legtapasztaltabb főtisztviselője volt, aki még az Osztrák–Magyar Banknál kezdte karrierjét. 1924-ben a Nemzeti Bank igazgatóhelyettese, 1928-ban igazgatója, s mint ilyen, a hitelügyi osztályt vezette. 1935-ben szakmai munkásságát kincstári főtanácsosi címmel ismerte el a kormányzó.
A telekvásárlás utáni évben már építési engedély kiadását adja hírül a Fővárosi Közlöny. Az építőmester Szántó Ferenc Tölgyfa utcai lakos, miközben a megbízó és családja szolgálati lakásban lakik a Magyar Nemzeti Bank Szabadság téri központjában.


Elkészült a törökvészi villa

A Polder-Krascsenits villa tervrajza

Elkészült a törökvészi villa – nyaralónak –, s a tulajdonosok engedélyt kérnek istálló építésére is. Mint házigazdám mondja, inkább autó állt ott, mint lábasjószág, bár a háborús időkben kecskék is feltűntek a baromfiudvar mellett. Szép nyarak következtek az akkor még kissé vidékies Törökvészen. Egyszer aztán a Polder család leánya találkozott egy ifjú jogásszal, dr. Krascsenits Ignáccal a Széll Kálmán téri korcsolyapályán. Az ismeretségből házasság lett, a nagyapa pedig átengedte a nyaralót a fiataloknak, hogy majd ott neveljék gyermekeiket. Akik meg is születtek, előbb Pál 1929-ben, majd Mária 1937-ben. A villát bővíteni kellett – házfelügyelő házaspár, nevelőnő, francia kisasszony, szakácsnő is lakott a családdal – Polder nagyapa pedig a Donáti utcában építtetett házat. Nem sejthette, hogy ennek a lépésének nem is olyan sokára a fiatalok számára is mekkora jelentősége lesz.
Törökvészen egyre több család építkezett, szükség volt egy elemi iskolára. 1934-ben fel is épült a Fenyves utcában, melynek első évfolyamára a Krascsenits szülők beíratták először Pált, majd nyolc évre rá a húgát.

Művészek, mérnökök, miniszterek egykori lakhelyén

A kisiskolás Krascsenits Palika Imre pedellus bácsival, aki még évtizedekig szolgált az iskolában (1938)

Egy séta kedvéért elhagyjuk a békebeli hangulatú nappalit, hogy a Lepke utca, Gábor Áron utca és Orló utca határolta tömböt végigjárva csalogassam elő Mária emlékeit.
A Polder–Krascsenits család eredetileg több mint ötezer négyzetméteres ingatlanának bejárata a Lepke utca 34.-nél volt, a Lepke köz sarkán. Szemben, a köz másik sarkán, Marik Miklós klinikai sebész professzor és népes családja lakott. Hat fiút és egy leányt neveltek fel. – Marik doktor sok életet mentett meg a háború alatt – mondja Mária. (E valóban rendkívüli ember történetéről egy más alkalommal megemlékezünk.)
Szemben, a Lepke utca 23. alatt volt az otthona Végh Sándornak, a világhírű, később Svájcban élő hegedűművésznek és karmesternek. Kissé visszább, a 33. alatt lakott Rathing Ferenc mérnök, aki a harmincas években egy sor balatonszéplaki üdülőt tervezett, emellett az úgynevezett feszített beton és az erőművi pernye építészeti felhasználásának jeles szakértője volt. Ugyancsak a páratlan oldalon, de már a Gábor Áron utca felé egy nemrégiben felújított villában a korai Kádár-korszak egyik vezető politikusa, Marosán György lakott egy ideig.
Magasan kvalifikált, tehetős polgárok itt is, ott is. A Lepke utca 26. alatt fekvő villa egykor Karádi Kataliné volt, ma az ír nagykövet rezidenciája. Mária emlékezetéből és a régi telefonkönyvekből tüzér alezredes és vezérkari őrnagy, hites könyvvizsgáló és gimnáziumi tanár neve bukkan fel. Kórody György építészmérnök (Lepke utca 20.) az Országos Magyar Iparművészeti Társulat 1936. évi nagydíjasa volt, a gobelinszövést virágoztatta fel, és több attraktív belvárosi üzletportált tervezett. A 3-as szám alatt pár éve még állt az a hangulatos villa (ma egy társasház van a helyén), mely eredetileg dr. Marschall Ferenc földművelésügyi minisztériumi államtitkár, felsőházi tag, egy időben a pesti áru- és értéktőzsde elnöke számára épült 1940-41-ben. Később egy időre a világhírű bariton, Svéd Sándor otthona lett. Aranykalitka volt a számára, mert egy vendégszereplése során elkobozták az útlevelét, így nem tudott visszatérni feleségéhez az Egyesült Államokba, ahol a Metropolitan sztárja volt. Hiába reménykedett, hogy fogadja Péter Gábor, a Rákosi-korszak hírhedett hatalmassága – aki pedig csak pár méterre innen, de már a Gábor Áron utcában lakott –, s majd intézkedik az útlevele ügyében. A nagyszerű énekművész csak ’56-ban tudott távozni.

Gyermekotthon, honvédségi üdülőtelep, szánkópálya

A Gábor Áron utcában, a Lepke utca alatt (1939-40)

Ám még mielőtt arra kanyarodnánk Máriával, emlékezzünk meg az 1935-ben a Lepke utca 4. alatt emelt, ma is álló villa építtetőjéről, dr. Farkas Jenőről, az újpesti kórház belgyógyászati osztályának alapító főorvosáról. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 1944-45-ben itt és Pretsch Ernő mérnök 1932-ben épült Orló utca 5. alatti házában kisebb gyermekotthont működtetett, mint még több helyen a város különböző pontjain, s ezzel mintegy 1600 üldözött gyermeket és 400, gondozóként foglalkoztatott személyt mentett meg a vészkorszak idején.
A Lepke utca 2. és Gábor Áron utca 40. címmel is jelölhető saroktelek villája már jó ideje lakatlannak tűnik. 1926-ból származik a legkorábbi nyoma; lakott itt cégvezető, nagykereskedő, magánzó és egy Rákóczi úti presszó tulajdonosa, s a közelebbi múltban Pozsgay Imre otthona is volt. Kalauzom, de más, hiteles tanúk is emlegetnek egy honvédségi tiszti „üdülőtelepet”, mely a hatvanas-hetvenes években még bizonyosan a Lepke utca és az Orló utca közötti lejtőn húzódott, medencével és teniszpályával. Ám különös módon egy dokumentumban sem találtam nyomát.
Az Orló utca felé sétálva megállunk az Émile kávéház előtt, mely villában jó ideig Benke Valéria – az ötvenes években a Magyar Rádió elnöke, későbbi művelődési miniszter – lakott.
Mielőtt még befordulnánk az Orló utcába, Mária gyerekkori szánkózásokat idéz fel; az akkoriban forgalmat alig látó Gábor Áron utca lejtője valóban jó terep lehetett hozzá. – Itt, az Émile villájának Orló utcai kertrészében a front elvonulása után sokáig álldogált egy elhagyott tank – meséli. – Persze, rájártak a környékbeli fiúk, kiszerelték amit lehetett, a bátyám zsákmánya, a tank órája még megvan valahol.


Elkobzott otthonok

Mária édesanyja egy, még békés nyáron a villa kertjében

Feljebb, már a Branyiszkó út közelében, Mária gyerekkorában az akkoriban Légrády-telekként emlegetett jókora terület feküdt. Lenyúlt egészen a Pasaréti útig. Ez is kiváló szánkópálya volt. Semmi sem zavarta a csúszást, mert csak lent, a telek végén állt egy apró cipészműhely. – A háborús években egyszer csak itt termett néhány hatalmas papírtekercs – meséli Mária. – Talán így akart elrejteni némi tartalékot a Légrády testvérek ismert nyomdai és kiadói vállalkozása. De hiába védték úgy-ahogy az esőtől, a környékbeli lakosság szétvagdosta őket, és elhordta tüzelőnek.
Szemben a már rég beépült Légrády-telekkel ma is áll a Spáth család által épített ház. Egykoron övék volt az a vegyesbolt, melyben most egy fiatalos bisztró működik a Pasaréti út és a Gábor Áron utca sarkán. A család egyik gyermeke, Tibor az ötvenestől a hetvenes évekig a magyar és a nemzetközi motorsport sokszoros bajnoka volt. Az Orló utca 7. alatti villát a harmincas évek elején a korszak neves építésze, Málnai Béla tervezte Mende László, az akkoriban ismert bankár és családja számára.

– A családfő nem tért vissza a deportálásból – emlékezik Mária. – Egyik lánya barátnőm volt, sokáig leveleztem vele, miután Angliába emigrált testvérével és édesanyjával. Nem várták meg, hogy az ő villájukat is elkobozzák. Ez lett a sorsa a mi otthonunknak is – fűzi tovább a környék, egyben családja történetét, immár újra otthona nappalijában. – Itt vészeltük át a háborút. Többen behúzódtak hozzánk a találatot kapott házakból. Jól jött, hogy a kertünkben fakadt egy forrás, ami békeidőben a medencénket táplálta. Volt vizünk. Aztán 1951-ben mennünk kellett. A Néphadsereg „vette kölcsön” a házunkat, magas rangú szovjet tisztek részére. Ám azt kell mondjam, mi még szerencsések voltunk. Nagyapáék ugyanis a kitelepítésüket azzal előzték meg, hogy leköltöztek Majosházára Donáti utcai házukból. És mivel az a ház közben állami tulajdonba került, a hatóságok megengedték, hogy mi oda áthurcolkodjunk. Apuka jogi doktor volt, 1931-től – mint nagyapa is – a Nemzeti Bank munkatársa. Az ötvenes években azonban csak Sztálinvárosban dolgozhatott, kéthetente járt haza. Ez így ment ’56-ig, azután már kicsit könnyebb lett, szakértőként is kikérték a véleményét peres ügyekben. 1967-ben halt meg, épp abban az évben, amikor hosszas hercehurca után visszaköltözhettünk ebbe az akkor már negyvenkét éves házba. Ugyanis a Donáti utcai nagyszülői házat lebontásra ítélték, egy soklakásos társasház épült a helyére. Felajánlottak helyette valamit, de mi azt kértük, hogy a papíron még a tulajdonunkban lévő házba költözhessünk vissza. Szörnyű állapotokat találtunk, mivel az orosz tisztek után önkényes lakásfoglalók is megtelepedtek itt. Visszaköltözésünk évében született meg a fiam.
A tekintélyes telek idővel harmadára zsugorodott. Először a honvédség számára sajátítottak ki egy akkora darabot, amelyen egy társasház is elfért szolgálati lakásokkal, de ezért legalább kapott a család egy jelképes összeget. Azután 1973-ban, Mária lányának születésekor az addig zsákutca Branyiszkó út számára vágtak hosszabbítást a Virág árok felé. Ezt is jócskán megsínylette a telek, de ezért már nem fizettek egy fillért sem.

Az angyalka a nagypapa lebontott házából került Törökvészre

– Megfordult a fejünkben a pereskedés, de túl sokba került volna. – Mária papírokat simít elém, megannyi kordokumentumot. Az „természetes”, hogy rögtön érettségi után, felmenői háború előtti pozíciója miatt Mária nem gondolhatott egyetemre. Női szabó szakmát tanult, három éven át egy kisipari szövetkezetben dolgozott. Ennek a kényszerű kitérőnek köszönheti, hogy a szövetkezeti énekkar tagjaként egy Balaton-parti táborozáson megismerkedett férjével, a testnevelő tanárként gyerekeket nyaraltató fiatalemberrel, később az Országos Testnevelési és Sporthivatal munkatársával, Deák Imrével. A három, „munkás státuszban” eltöltött év után, bátyját követve a Műszaki Egyetem építőmérnöki karán kezdte meg tanulmányait, és igencsak megállta a helyét ezen a kevés nőt látott pályán. Dolgozott a káposztásmegyeri felszíni vízmű építésén, vezette a József Attila lakótelep és az Árpád híd pesti hídfőjénél épült lakótelep mélyépítési munkáit. Később az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium munkatársaként nagyberuházások mélyépítő munkálatainak referenseként dolgozott. Mérnöki tevékenységét egyeteme 2014-ben ismerte el aranydiplomával.
A kertben a diófa csaknem annyi idős, mint maga a ház, még Mária nagyszülei ültették. A túloldalon egy puttószobor áll, a Donáti utcából költözött ide. A nappaliban, a párkányon a síelőként sikert sikerre halmozó három unoka képe tekint a nagymamára és üknagyszüleik bútoraira.

Balázs István