Valahol Európában – Budán

Valamikor láttam Somlay Artúr és Gábor Miklós főszereplésével az 1947-ben készített Valahol Európában című filmet. A film a II. világháború idején játszódik, szereplői árva gyerekek, akik egy elhagyottnak látszó várban találnak menedéket az ott lakó Simon Péter egykori karmester szárnyai alatt. A gyerekek először bizalmatlanok a karmesterrel, de hamarosan megbarátkoznak vele, sőt meg is szeretik. Simon nem hazudik nekik, és nem csapja be őket, mint a többi felnőtt. Tanítja őket, és értékeket ad át. Alakját Sztehlo Gábor evangélikus lelkész ihlette; a film gyerekszereplőinek nagy része Gaudiopolisból, az Örömvárosból került ki, amely árva gyerekek otthona volt, és amelyet Sztehlo hozott létre.

1944 tavaszán Sztehlo Gábort Raffay Sándor püspök bízta meg, hogy keresztyén vallású, zsidó származású gyerekeket mentsen. Az Isten kezében című feljegyzésében írja Sztehlo, hogy „sokan vannak, se otthonuk, se gondozójuk”. A megbízatása előtti években evangélikus hadiárvák számára akart otthonokat létesíteni, de elutasították. Isten mégis ezt az életutat jelölte ki számára: az embermentést. A Jó Pásztor Egyesületen keresztül — amelyet a református és az evangélikus egyház hozott létre közösen — szervezte a mentéseket a Nemzetközi és a Svájci Vöröskereszt anyagi támogatásával. Illegálisan, titokban. A szeretet vezérelte, amelynek segítségével leküzdötte a félelmét is. Mindezt szegényes étkezés, tetű, rüh, epilepszia, hólében való fürdetés nehéz körülményei között tette. Azonban azok, akik hozzá menekültek, túlélték az üldöztetést és a háborút. Az Erős vár a mi Istenünk című hitvalló éneket énekelték, áhítatot tartottak, imádkoztak. Sztehlo Gábor közösséget alkotott. A vágya az volt, hogy ezek az üldözött gyerekek megnyugodjanak. A több kisebb otthon után végre egy nagyobb gyermekotthonba költözhettek: a II. kerületben Weiss Manfréd családja 30 holdas területet adományozott számukra. Nemcsak gyerekek, de sok „hajótörött” felnőtt is keresett és talált itt biztos menedéket. Az otthonszerű intézményben a legfontosabb a nevelő személye volt, aki által a családias hangulat kialakulhatott — és ki is alakult.
Itt hozták létre a Gaudiopolist, a nagyfiúk otthonát, az Örömvárost, amely egy ifjúsági állam volt, és a Pax Szociális Alapítvány keretében működött. Boldog közösség volt ez, minden veszteség, szomorúság ellenére, amelyben az élő, eleven, cselekvő szeretet munkált. „Az élet csak ott fejlődik, és csak ott van haladás, ahol Isten munkálkodik” — mondta Sztehlo. Ezt a tevékenységét 1951-ig folytathatta, ekkor intézetét államosították.
1951-től kizárólag fogyatékos gyermekekkel, fiatalokkal foglalkozhatott. Ezzel kezdődött a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon élete, akkor még a Sarepta név nélkül. A szeretetotthon lassan, nehéz körülmények között fejlődött: az ötvenes-hatvanas évek nagy szegénységben, sok nélkülözéssel teltek, a napi élelmezés, a rezsiköltségek előteremtése gyakran igen nagy erőfeszítésbe került.
Jegesi Zoltánné
a Sarepta Evangélikus Szeretetotthon vezetője

GAUDIOPOLIS – ÖRÖMVÁROS. 1945 szeptemberében közel nyolcszáz menekült gyermek megalapította a „Gyermekköztársaságot”. A gyerekek ünnepségeket szerveztek, könyvtárt, énekkart alapítottak. Az „örömpolgárok” szakmát tanulhattak, nem volt kötelező a munka, de ők szívesen dolgoztak a közösségért. A Gyermekköztársaságnak alkotmánya volt, és önálló törvénykönyvet is alkottak. A fizetőeszköz a „Gapo dollár”, az állami vicclap neve a „Gapo-Matyi” volt. Segítséget csak a Nemzetközi Vöröskereszttől kaptak.