Egynapi boldogság

Ez a vonzalom akkor nem fejlődött udvarlássá, Klári megmaradt a fiú szívében ideális álomképnek. Öt évvel később, az 1956-os forradalom napjaiban úgy alakult, hogy egy önkéntes mentő-csoportba kerültek, együtt mentették a harcok sebesültjeit. Akkor már a fiú orvostanhallgató volt, ő védőnőképzőbe járt. Kapcsolatuk itt érett be, a legnehezebb körülmények között ismerték meg egymás jellemét, sokat beszélgettek. A forradalom utolsó szabad napján, november 3-án este találtak végleg egymásra. A külső szemlélő számára szinte semmi sem történt, de mindkettőjük szívében eldőlt, hogy egymáséi lesznek. Boldogságuk egy napig sem tartott, mert másnap jött a szovjet támadás, ők ismét azonnal szolgálatba álltak, és Klárit egy sebesült társa mentése közben még aznap lelőtték. A fiú még rögtön ez után, 1956-ban megírta kapcsolatuk történetét, amely hosszú rejtegetés után, csak a rendszerváltást követően jelenhetett meg a Confessio c. folyóirat 2001. 4. számában. Ebből közlök néhány részletet. A megemlékezés név nélkül jelent meg, így én sem nevezem meg az írás szerzőjét. Meg kell azonban név szerint is említenem Adorján Imrét, aki az alábbi írásban Háry becenéven szerepel. Ő is a mentő csapat tagja volt, szintén pasaréti ifjú, teológus hallgató, és neki jutott a szomorú feladat, hogy akkor, a teológia udvarán a temetési szolgálatot végezze. Köszönettel tartozom neki, hogy felhívta a figyelmemet erre az írásra. Viczián István

I. „1951 nyarán, Szárszón, a Balaton-parton láttam először. Kerékpáron érkezett,… fehér, pettyes rövid ujjú ruhát viselt. Az ott lévő pasaréti fiatalok feltűnő örömmel üdvözölték. Látszott, hogy körükbe tartozik, s nagy népszerűségnek örvend. Ezen később sem csodálkoztam… Nagy hatással volt rám. Alakja bennem tükröződött, szavai visszhangot találtak lelkemben…” 

II. „Október huszonharmadikán kezdődött… Fegyverre kelt a nép… Elhangzott az „ad arma” (fegyverbe) a fehérköpenyes hadsereg katonái felé is. Ők is megértették a hadba-hívást: orvosok, orvostanhallgatók, ápolónők és ápolók, rajtuk kívül az önkéntesek nagy sokasága állt azonnal munkába… Mi magunk a Baross utcai Sebészeti Klinikán jelentkeztünk szolgálattételre… Ezt a feladatot végeztük néhányan, közöttünk Klári is: felkerestük a sebesülteket sebesülésük helyén, onnan elsősegélyben részesítve a klinikára szállítottuk őket. Nem volt könnyű feladat. Nem védte testünket óvóhely, sem a klinika vöröskereszttel megkülönböztetett falai. Nyitott teherautó tetején állva száguldoztunk. Tűz alatt levő utcákat kereszteztünk, vagy azokban haladtunk előre, ha kellett gyalog víve a hordágyakat, hiszen kötelességünk a sebesültekhez szólított bennünket, márpedig a sebesültek golyózáporban teremtek… 

III. „Szombat este volt, talán a legszebb szombat este a magyar történelemben, a független, semleges Magyarország harmadik napjának estéje… Magához vette kerékpárját, aztán elindult. Ködös, őszi este volt. Néha szitált az eső. Poroszkáltunk. Én toltam a kerékpárt. Belém karolva ballagott mellettem. Sokáig szótlan volt. Látszott azonban, hogy agya hevesen dolgozik. Aztán beszélni kezdett. Egyszerűen, nyíltan, tiszta, ártatlan, gyanútlan, mellékgondolat nélküli őszinteséggel… Szinte megszédültem a meghatottságtól! Boldog voltam! Úgy éreztem: ezt a percet vártam éveken át… Ezalatt átballagtunk a Ferenc József-hídon, végigsétáltunk a Duna-parton. A Krisztina tér sarkán megálltunk. Esős novemberi este volt… Kezemben tartottam kis kezét. Úgy éreztem, szívesen nyugtatja ott. Szemébe néztem. Ő is… Magamhoz vontam. Megcsókoltam az arcát. Ő is. Megcsókoltam a kezét. Megszorította. Aztán elindult.”

IV. „Másnap november negyedike, vasárnap volt. Kitört a vihar! Újrakezdődött a démoni színjáték… Ő tovább folytatta a munkát és ment az őt követő elszánt társakkal, az életveszéllyel is szembenézett, ha kell. Most is!

…Ketten indultak el. Elindultak utolsó útjukra… A Körút és az Üllői út sarkán, a Valéria vendéglő vonalában jártak már, amikor a Boráros tér irányából nehézgépfegyver lövéssorozata dördült el. Klári ezt hallva, a fal tövébe húzódott. Péter bácsit eltalálta a golyó: haslövést kapott. Még élt! Jajgatott! Klári látta a kínjaiban fetrengő öreget. Kiáltozni kezdett: „Él még! Vigyük be! Segítség! Még él!” Így hallották a környező házak lakói, majd látták, hogy a „fehérköpenyes nővér” elrugaszkodott a faltól, a járda széléhez ugrott, hogy a vérben fetrengőt a fal mellé vonszolja. Amikor lehajolt hozzá, újabb lövéssorozat dördült el…. A golyó a drága kis Klári fejénél robbant!… Jobb karját az arca elé kapta, az már öntudatlan mozdulat lehetett, s arccal előre a földre bukott… Egy pillanatig sem szenvedett!… Néhány másodperccel később Péter bácsi is elszenderedett…”

V. „Több hasonló sorsúval együtt a Klinika kertjébe szállították. Itt láttam viszont Klárit… Az a szándék alakult ki bennem, hogy a Ráday utcai Teológia kertjében helyezzük nyugalomra… „Gyülekezet” állta körül a sírt: az elmúlt három hét küzdelmeiben elcsigázott, meggyötört, megfáradt emberek. Háry ócska bőrkabátjára palástot terített és megkezdődött a temetés.

Felelevenítette ama balatonszárszói konferencia emlékét, amelyen Klári egy életre szóló lelki élménnyel gazdagodott. Beszélt a sok éven át gyermekek között misszionáló Kláriról. S beszélt az elmúlt napok eseményeiről, melyek között Klári az életével tett bizonyságot arról, hogy benne a legnagyobb szeretet lakott, mert életét is oda tudta adni barátaiért” (János 15,13).