Hirdessen a Budai Polgár Online-on!
Helytörténet
Betűméret növeléseBetűméret csökkentéseNyomtatás

Villa a völgyben

2021. március 12.

Mostanában sokan sétálnak, kirándulnak – a járványhelyzet miatt mind többen fedezik fel kerületünk zöldterületeit, szép utcáit is.

A Völgy utcában is megnőtt a gyalogosforgalom, a sétálók pedig rendre meg szoktak állni, hogy rácsodálkozzanak annak egyik igazán impozáns épületére, a 9-11.-es szám alatt található, újra eladósorba került egykori Sándor-villára.

Rögtön egy közkeletű félreértés tisztázásával kell kezdenünk: bár sokfelé olvasható, de ez az épület sosem volt a Széchenyi család vadászkastélya. (A hozzájuk valóban köthető épület az utcában néhány házszámmal feljebb található – a hasonlóság csak annyi, hogy az is üresen áll, és az is eladó.) Azt az impozáns, a környékhez mérten talán túlságosan is nagy épületet, amit most láthatunk, két terménykereskedelemből meggazdagodott, polgári származású vállalkozó építtette a XX. század elején.

A híresebb közülük a hódmezővásárhelyi, zsidó származású Schlesinger Pál. Apja, Schlesinger Mór volt egyike azoknak, akik az 1800-as évek második felének nagy gazdasági felívelésében megtalálták a számításukat, és idővel nagy vagyonra tettek szert. 1879-ben vejével, Polákovits Mátyással terménykereskedelmi céget alapított, mely még a két világháború közt is működött. Schlesinger Pál 1882-ben átvette apja helyét a cégnél, és sógorával együtt sikeresen vezette is. Ahogy egy 1894-es levélben írja: az általa vezetett cég „évenkint körülbelül kétmillió métermázsa magyar gabonaneműket dirigál a Dunán fölfelé”.

Pál 1896-ban Lipótvárosban képviselőjelöltként is fellépett, de csak a következő alkalommal, 1901-ben jutott be a Parlamentbe a Szabadelvű Párt képviselőjeként. És maradt is, később függetlenként: az 1935-ös testületben már ő volt a korelnök. Politikai tevékenységével mindvégig a magyar gazdaság és kereskedelem ügyét képviselte, támogatta öntudatos hazafiként; nevét Schlesingerről Sándorra magyarosította. Alapítója, motorja volt az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesületnek. Budapest fejlesztésének szószólójaként ismerték: 1912-től ő lett a Budapest Közúti Vaspálya Rt. vezérigazgatója. Ugyanakkor tagja volt szabadkőműves páholynak is, élénken részt vett a kor zenei életében (egyik sógora Kodály Zoltán lett), a zsidó hitközségi életben és még az önkéntes tűzoltók közt is felbukkan a neve.

Lipótmező ezekben az években még igen gyéren beépített terület volt. Aki itt építkezett, nyaralót emelt: a jól megközelíthető, de mégis kristálytiszta levegőjű völgy vonzó lehetőséget jelentett a Belvárosban lakóknak. A Völgy utca vonala már a XIX. század közepén jól kivehető a térképen, két oldalát felparcellázták. A 9.-es és 11.-es számú telkek a Budapesti Lakó- és Címjegyzék szerint az 1890-es években kerültek a Schlesinger és Polákovits cég tulajdonába. Kemény Mária kutatásaiból tudhatjuk, hogy a cég eredetileg két kisebb iker nyaralóházat építtetett a telekre. A ma is látható impozáns kastélyépület építésébe 1912-ben fogtak – ez részben a korábbi épületek bontásával is járt. A modern, vasbeton szerkezetű villa néhány hónap (!) alatt el is készült, terveit (szintén Kemény Mária kutatásai szerint) valószínűleg Freund Dezső készítette, bár a dokumentáción Forbáth Ernő neve szerepel.

Sándor Pálék télen az Eskü téren, azaz a mai Március 15-e téren laktak, csak jó időben költöztek ki a zöldbe. A villa ikerház volt, a szimmetrikusan elhelyezkedő két azonos épületszárnyon Sándor Pál és Polákovits Mihály családja osztozott; utóbbi PM monogramját még ma észrevehetjük a kerítésen. A figyelmes szemlélő megfigyelheti az utcáról is a homlokzat érdekes, szecessziós hangulatú díszítéseit (maszkszerű arcot, baglyokat, oszlopformázást), amelyek talán szabadkőműves jelképekre utalnak.

Ha az épület mesélni tudna az elmúlt több mint száz évről, sokféle történetet hallhatnánk. 1914-ben például arról írtak a lapok, hogy a közúti vaspálya vezérigazgatóját elütötte a villamos: a Völgy utcában ma is nagyon kell figyelni, mielőtt az ember a parkoló autóból kiszáll, hogy nem közlekedik-e éppen arra egy szerelvény. Szerencsére, Sándor Pál kisebb sérülésekkel megúszta az esetet, és az ijedelemtől elájuló női családtagokat is szakszerűen ellátták a közeli Lipótmezei Tébolydából segítségükre siető ápolók.

1920-21-ben Trianon miatt a szerbiai területről menekülő postafelügyelő lakott itt a téli hónapokban a családjával. Arról is sokat cikkeztek a lapok, hogy Sándor Pál a ’20-as évektől fényes esteket adott az épületben, ahová a kor vezető gazdasági emberei és politikusai is hivatalosak voltak.

Sándor Pállal 70. születésnapján az Ujság készített interjút. A villa szépen ápolt kertjében ülve életére visszatekintve fogalmazta meg: „Az bizonyos, hogy Magyarországnak legfényesebb és legszomorúbb napjai estek az én életembe. Az a nagy fellendülés, ami 67 után bekövetkezett és az a nagy összeomlás, ami a háború után jött. (…) Most? Szeretem a Hűvösvölgyet, szeretek itt kinn ülni ezen a teraszon, ahonnan hegyeket és erdőket látok, mintha nem is itt volnék, hanem valahol alpesi távolságokban”.

A villa a II. világháborúig a cég tulajdonában maradt. Az 1947-es államosítás után egy ideig a Budapesti Építőmesterek Ipartestülete használta a „keresőképtelenek otthonaként”, majd itt működött évtizedekig az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet Pszichiátriai Osztálya, míg végül rehabilitációs központként, nővérszállóként használták. 2001 óta lényegében üresen áll, de szerencsére nem pusztult el, sőt, az elmúlt években új tulajdonosa kívül-belül felújította. Most pedig újra eladó: az ingatlanhirdetések képein bepillantást nyerhetünk a belső tér megőrzött értékeibe: látszik a gyönyörű, tölgyfából készült lépcsőház, sok metszett üvegű ajtó, az emeleti télikert. A 26 szobás épületből a hirdetés szerint lehet irodaház, szálloda, cégközpont, magánklinika, magániskola vagy követség is – de a lényeg az, hogy műemléki védettséget élvez, és egy nagyszerű kor értékes tanúja.                 

Viczián Zsófia