Rádióamatőrök a Rózsadombon

– Ezt a készüléket Endre készítette, doboza nincs, mivel ő nem foglalkozik asztalosmunkával, ahhoz műhely kellene.

– Ne vicceljen! Ezt a csúcsszuper készüléket egy 15 éves gimnazista gyerek szerelte össze? 

Nem, nem volt vicc. Endre rádiós tudását az osztályból többen csodáltuk, az ő példája nyomán kaptunk rá a rádióamatőrködésre – a negyvenes években. A rádióépítést visszacsatolt audionnal kezdtük. (Ugyan ki emlékszik már arra, hogy az mi a csoda? Édesapám idejében jólöltözött urak arról vitatkoztak a trafikban, hogy hogyan kell a visszacsatolást beállítani.) A következő lépés volt a szuperheterodin, ahhoz már nem 2, hanem 4 rádiócső kellett. (Megkérdeztem a fiamat, aki 20 éve kapott gyengeáramú villamosmérnöki oklevelet, hogy tudja-e, mit jelent ez a fenyegető hangzású szó?  Nem tudta, nem tanulták.)  

Hamarosan rákaptunk a rövidhullámú rádióamatőrködésre, ami – ezt mindnyájan állítottuk – a világ legcsodálatosabb dolga volt. Mit is tett az, aki erre a sportra adta a fejét? A házuk tetejére szép, hosszú antennát szerelt, készített egy rádióvevőt, ami alkalmas volt a rövidhullámú vételre. Fejére tette a fülhallgatót, majd átszellemült ábrázattal, órákig hallgatott valami olyasmit, hogy „tá-ti, tá-ti, tá-tá, ti-tá”. Ez „morzéul” CQ, ami azt jelenti, hogy „általános felhívás”. Normális emberek, például az ember szülei, képtelenek lettek volna ezt sokáig elviselni. Még szerencse, hogy ez a csipogás nem hangszóróból, hanem csak fülhallgatóból szólt. 

Amikor a megfigyelő amatőr már úgy érezte, hogy jól megtanulta a morzejeleket, no meg, a Q-kódot, akkor minden vágya az lett, hogy adóamatőrré váljon, ezért nekifogott rádióadót építeni.  

Rákóczis osztályunkból szép számmal voltunk rádióamatőrök, Endre QTH-ja (így kell mondani a lakhelyet a Q-kód szerint) a Szeréna út, Sanyié a Vérhalom tér, az enyém a Mandula utca, Dénesé Pesthidegkút volt. Aurél, aki egy osztállyal feljebb járt, a Zivatar utcában lakott. 

„Három angol úr már klubot alakíthat”, ezért elhatároztuk, hogy ezután mi Rózsadombi Rövidhullámú Rádióamatőr Club (RRRC) néven szerepelünk. Ez a klubbosdi persze csak játék volt, hivatalosan nem lehetett volna bejegyezni. Szorgalmasan eljártunk a Magyar Rövidhullámú Rádióamatőrök Egyesületének székházába, amit sajnos hamarosan megszüntettek (jött a fordulat éve, 1948), tevékenységüket beolvasztották a Szabadságharcos Szövetségbe. Ide járni már nem volt kedvünk, de azért szorgalmasan rádióamatőrködtünk tovább. Most már semmi esélyünk sem volt arra, hogy adóengedélyt kapjunk, pedig ez volt mindnyájunk álma: elmondani magunkról, hogy „hivatalosan engedélyezett rézdöngölők” vagyunk.  A morze-billentyű rézből készült, innen a név.  Igen leleményes névnek hangzik, pedig az angolból jött, ott brass pounder.

Az egyik nap az iskolai szünetben Dénes megjegyezte: „Ma este nyolckor kint leszek az éterben. Figyeld.” Figyeltem. Semmi. Másnap a nagyszünetben Dénes félrehúzott egy sarokba. „Bekapcsoltam a készüléket, éppen nyúltam volna a billentyű után, amikor motorhangot hallva kinéztem az ablakon. A kapunk előtt egy Pobjeda állt meg. Még volt annyi időm, hogy a nagyfeszültséget lekapcsoljam, és az oszcillátort két kézzel megcsavarva, belökjem az ágy alá. Két rosszarcú bőrkabátos lökte be az ajtót, felszólítottak, hogy adjam elő az adókészüléket. Mondtam, hogy az nekem nincs, csak oszcillátorom. Mutassa! Az ágy alól előhúztam egy drótgubancot. Az ÁVÓ-sok képe megnyúlt, de azért a (volt) oszcillátoromat elvitték.” Dénes szerencsésen megúszta, háromszor hívták meg beszélgetésre egy nem éppen jóhírű helyre, de a dolog ezzel be is fejeződött.

Rádióamatőr pályafutásunk ezután rövidesen véget ért. Engem kitiltottak a fővárosból, a következő két évben cséplésen dolgoztam, meg utat építettem az Alföldön. Sanyinak küldött levelemre nem kaptam választ, egy hónap múlva írt Mikófalváról. „Foglalkozásom: török nagykövet.” Ő törte azokat a köveket, amelyekből én utat építettem. Endre aránylag szerencsés volt: valakinek megtetszett a Szeréna úti villájuk, egy hetet kaptak, hogy leköltözzenek egy pesti bérlakásba. Az RRRC ezzel befejezte pályafutását.

Azt azonban elmondhatjuk: a diákkori rádiózásnak meghatározó szerepe volt pályánk alakulásában. Sanyit itthon nem vették fel az egyetemre, Zürichben iratkozott be a villamosmérnöki karra. Aurél és Dénes elvégezte a Műegyetemet, Auréltól 1957-ben Franciaországból kaptam levelet, Dénest tíz évvel később meglátogattam Virginiában, ahol egy rádiógyárban dolgozott. Én fizikusként végeztem, de másfél évig villamosmérnöki munkakörben dolgoztam. Senki nem mondta, hogy valamit nem tudok, ami ehhez a munkához kell, sőt: terveztem két műszert, amit elismeréssel fogadtak. Endrét az egyetemről kitették, rájöttek ugyanis, hogy „osztályidegen”. Az Orionban viszont örömmel fogadták. – Endre? Ő a legtehetségesebb az egész gyárban – mondta egyszer egy kollégája.

Hatóságilag engedélyezetlen Rózsadombi Rövidhullámú Rádióamatőr Club – élt három évet. Lehet, hogy ezalatt tanultunk annyit, mint más négy év alatt az egyetemen?

DR. MAKRA ZSIGMOND