Ottlik iskolája Budán

Helyesebben, hogy mit jelentett egykor: „Eleganciát, sportszerűséget, szembenézést a dolgokkal… vagyis illúziókat.”

Mielőtt újra proccos, rátarti és finnyás hely lett ez a város, még a 80-as években is, őrzött valamit ebből a tartásból. Mára sziklaszilárd lett, de másképp.
Szóval, mindig varázslatos helynek gondoltam a kadétiskolát. Aztán én is szorongva léptem be a kapuján, amikor az itt működő hadkiegre jöttem sorozásra. Szánalmas kis orvosi handabandáimmal próbáltam elkerülni a katonaságot, megtört hadastyánként ecseteltem nyomorult egészségi állapotomat — persze, hiába. Valamit legalább visszahozott ez a helyzet az ottliki világból, bár varázslatról szó sem volt.

Kőszeg, ahol az Iskola a határon játszódik, a tudatomban nem fonódott össze a regénnyel. Messze van, és a szöveg sem játszik rá ennyire a város topográfiájára, mint a kései mű, a Buda.

„A Retek utcai huroknál kellett átszállni a nyolcvanhármasra. »Kadétiskola!« — mondta a kalauz, régi nevén, ahogy mindenki hívta. A városi villamos itt már töltésen, talpfákon csörömpölt. Amíg elhaladt, elnyomta a távoli tárogató-szót.” Ottlik 1926-ban, 14 évesen került a Bocskai István M. Kir. Reáliskolai Nevelőintézetbe, amely az egykori budapesti gyalogsági hadapródiskola utóda volt.

Ez az intézmény is a jól bevált horthysta trükk része volt. 1921-ben alakult meg az egykori kadétiskolából mint m. kir. budapesti reáliskolai nevelőintézet, azaz középiskolai internátus, majd a következő évben kivették a honvédelmi minisztérium fennhatósága alól, ezzel persze a Párizsi Békeszerződésben limitált katonai költségvetésből, és a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kebelébe sorolták.

A tananyag pontosan ugyanaz volt, mint más főreáliskolákban, csak nagyobb teret kapott a testedzés. Hét sportszakosztály működött az iskolában, főleg persze a katonai sportágak, mint az úszás, atlétika, vívás, torna, de volt „lawn tennis”, téli sportok és „football” is. Ezeket a növendékek házon belül gyakorolhatták, hiszen az iskola telepe hatalmas szabad terekből állt, és volt uszodája, tenisz- és focipályája, torna- és vívócsarnoka. Hogy ezeket tényleg komolyan is vették, azt pontosan tudjuk Ottliktól. A sportban elfoglalt hely meghatározta az illető „hatalmi pozícióját”.

Még az 1898-ban idetelepített, majd 1918-ban elbontott Hentzi-emlékmű itt maradt talapzata is ebbe a vonatkozási rendszerbe illeszkedett: „a futópálya mentén éppen a célegyenes feleútját jelezte.”

Egyszer már írt a Budai Polgár a Hentzi-emlékről, illetve arról a belpolitikai botrányról, amit Ferenc József döntése okozott, miszerint a magyar tisztképzés szentélyébe az áruló osztrák tábornokot dicsőítő emlékművet helyeztette. Nem csoda, hogy a Hentzi-szobor afférja az akkori magyar kormány bukásához vezetett. A történelmi körülményeket megvizsgálva azt mondhatjuk, hogy a császár tényleg cinikus és arrogáns volt. Mert nézzük csak: egyik oldalon ott van „Franzl”, aki hálószobájában Sisi portréja mellett a Heinrich Hentzi tábornokról és a Lánchidat felrobbantani akaró másik osztrák várvédőről, Alois Allnoch ezredesről festett portrét tartott. A másik oldalon meg a büszke magyar katonai vezetés, amelyik éppen a Millennium utáni lelkes hazafias hangulatban döntött arról, hogy megteremti az önálló magyar hadapródképzést. 1867-től csak az egykori Újépület egyik szárnyában működött kadétiskola, évi 60 végzőssel, amely csak kisebb részét tudta az éves altisztigénynek biztosítani, így aktivizált tartalékosokkal kellett a helyeket feltölteni, akiknek elégtelen bajtársiasságát viszont ez idő tájt kritikák érték, és hiányolták belőlük az igazi közösségi szellemet is. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter idején ezért 1896 és 1898 között hatalmas anyagi áldozatok árán felépítették a Hűvösvölgyi (akkor Hidegkúti) úti, az Üllői úti, a pécsi, a nagyváradi és a soproni hadapród-iskolákat és laktanyákat évi 300 kadét „kitermelése” céljából. Utóbbi hármat ráadásul a korszak dédelgetett sztárépítészével, Alpár Ignáccal terveztették meg.

A pécsi hadapródiskola épülete egyébként Ottliknál is kitüntetett szerepet kap. „…három-, vagy négy-, vagy ötéves koromban nézhettem, életemben először látva egy ilyen masszív, tagolt, értelmes, négyszintes épületet…”. Az „értelmes homlokzat” a világ „levegős labirintusának”, rendjének lett a szimbóluma.

Nos, ezt a rendet a Bocskai diákjainak minősítésében igen mulatságos formában foganatosították. Nemcsak osztályzatokat adtak a hallgatóknak az egyes tantárgyakban mutatott teljesítményükre, hanem úgy egészében is értékelték őket. Csíkokkal és pöttyökkel, azaz stráfokkal és gombokkal jelezték a végbizonyítványban, hogy valaki milyen tanuló és milyen növendék. A stráf és gomb nélküli diák volt a legalja: elégtelen tanuló, „meg nem felelt növendék”. A három stráf, három gomb pedig a jeles tanulónak, kitűnő növendéknek járt. Nem álltam meg, hogy felcsapjam az iskola 1926 és 1930 közti értesítőit és megnézzem Ottlik eredményeit. A táblázatos kimutatásokban négy éven keresztül Ottlik neve után következett Örley Istváné, Ottlik barátjáé, aki később szintén irodalomba öntötte iskolaévei élményeit (A Flocsek bukása).
Ottlik egystráfos, egygombos, azaz megfelelő növendék, elégséges tanuló volt. Annyit teljesített, amennyit kellett, kivéve magyar nyelv és irodalomból, németből és mennyiségtanból, mert ezekből jelese volt végig.
Örley viszont, csakúgy, ahogy a Budában Medve, kétstráfos, kétgombos, azaz jó tanuló, igen jó növendék volt, aki kiváló szorgalmáért többször külön év végi dicséretben részesült.
És tényleg létezett az elit kategória, ahová Medve csodált barátját, a szőke Hilbert Kornélt, alias Lexit is sorolták, a háromgombos, háromstráfos növendék; a két osztály 60 diákja közül 10–11 volt ilyen.

A Bocskai innen nézve meghitt világa Ottlik ballagása után egy évvel, 1931-ben átalakult. Újra katonai kézbe került az intézmény, a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia II. Főcsoportja lett egészen 1939-ig, amikortól a Bolyai János honvéd műszaki akadémiává vedlett át.

Rostás Péter