Budapest ostromának kezdete és vége

Az első szovjet katonák 1944. december 24-én délután a mai Budagyöngye térségében érték el a kerület határait. Szenteste napján több budai család telefonon érdeklődött ismerőseinél, hogy „megérkeztek-e már” az új látogatók...

December 27-én a front már a Riadó utca és a Látó-hegy magasságában húzódott. Ettől kezdve egészen január végéig a Törökvész és a Ferenc-hegy közötti, villákkal akkor még gyérebben beépített területen húzódott a front. Január 30-án a szovjet csapatok kijutottak a Margit körútra. Ettől kezdve a kerület döntő része már szovjet ellenőrzés alatt állt, egészen 1945. február 11-ig, amikor a védők kitörési kísérlete miatt a térség mészárszékké változott.

A 8. SS-lovashadosztály katonái 1944. december 25-én reggel a János kórház előtt

A védők kitörési kísérlete még az ostromon belül is különösen borzalmas fejezetet jelent. A II. kerületi eseményekről érzékletes leírást ad a szovjet belügyi népbiztosság 336. ezredének jelentése, amely a Hűvösvölgyben a Pasaréti út és a Bolyai-Akadémia térségében állomásozott. Érdemes részletesen is idézni az ezzel kapcsolatos szöveget (az utcaneveket a mai alakra írtam át és a jelentést rövidítettem):

„1945. február 12-én 1.00 órakor a zászlóalj pozíciói mentén levő négyzetekben szórványos géppisztoly lövöldözés kezdődött. A helyzet tisztázására három irányban felderítőket küldtünk ki.

Járőrünk a Hűvösvölgyi úton a Budakeszi út–Hűvösvölgyi út kereszteződésig nem észlelt rendellenességet. A kereszteződésig haladva ellenséget nem talált és visszafordult, ám a zászlóaljhoz vezető útjukat az [Ördögárok] alagút kijáratánál németek vágták el, így a járőr a zászlóalj állásaiig nem tudott áttörni. Ekkor a felderítő járőr a jobbszárny felé került, a szomszédos, 134. határőr ezredhez, és vele jutott el Budakeszi falu környékére.

A zászlóalj fegyvert ragadott és körkörös védelemben helyezkedett el. Ez megfelelt a zászlóalj harcrendjének, amelyet egy épülettömb adottságaihoz igazítottunk. A védelemben a Vörös Hadsereg 85 olyan katonája is részt vett, aki nem szervezett alakzatban [sic!] vonult ki a harcokból, valamint egy 76 mm-es löveg és tüzérei, akiket mi tartóztattunk fel, midőn nem szervezett formában [sic!] hagyták el a frontot.

2.30 órakor a zászlóalj valamennyi más egysége is felvette a harcot (1. és 4. őrs, híradósok raja, hátországi ellátók). Ezen felül a korábban harcba bocsátkozott egységeink visszaverték a minden oldalról támadó ellenség rohamait. Zászlóaljunk ebben a helyzetben elszigetelődött a Vörös Hadsereg többi részétől. A jobb irányítás érdekében szoros vezetés alá vontuk és egy ellenállási gócpontot alakítottunk ki.

1945. február 12. 3.00 órakor az ellenség kisebb csoportjainak sikerült eljutniuk a rádióközpontunkhoz és elfoglalnia annak földszintjét. A rádiósok vakmerő leleményességgel az első emeleten foglaltak el védelmi állást, miközben a rádióadás folyamatosan működött a 2. emeleten. A rohamozó német osztag felszámolására a 4. őrs egyik lövész osztályát küldtük ki. A rádiósok és a lövészek együttműködése révén az ellenséget kiverték a földszintről és 4 fő foglyot ejtettek.

1945. február 12-én 4.00 órakor az ellenségnek sikerült a zászlóalj parancsnoki körletének közelébe férkőznie. Ordítva, menet közben gránátokat hajigálva rohamozta az ellenség a parancsnoki épületet. Támadásuk visszaverésére mindenki mozgósítva lett: híradósok, írnokok, kódolók és a többiek a parancsnokságon. Zárótüzet nyitottunk az árok hosszában és az alagút kijáratánál egy 76 milliméteres löveggel és egy állványos géppuskával.

Az ellenség, nem törődve hatalmas veszteségeivel, rohamozta az épületet, ahol a 2. őrs védekezett a zászlóalj más részeiből hozzá rendelt emberekkel együtt. Kisebb ellenséges csoportoknak mégis sikerült odaférkőzniük az épülethez és az ablakokon át gránátokat behajítaniuk. Ekkor indítottunk ellentámadást, az ellenséget kivertük a 4 épületből (rendőrségi épület és egyebek). Az ellentámadásban megsemmisült 37 hitlerista, fogságba esett 20 német katona. Az őrs egy határőre elesett.

1945. február 13. 6.00 órakor kapcsolatba léptünk a 37. lövész hadtesttel. A hadifoglyokból kiválogatott parlamentereket küldtünk az alagútba és a laktanyába, s ennek eredményeként 240 németet és magyar ejtettünk foglyul, katonákat és tiszteket.”

Ez a hivatalos és kizárólag a győztesek szempontjaiból írt szöveg elfedi azokat a tragédiákat és tömeggyilkosságokat, amelyek ekkor és a következő napokban a Hűvösvölgyben zajlottak le. A budapesti német védők kitörési kísérlete katonailag teljesen értelmetlen vállalkozás volt. Nem véletlen, hogy alig vettek részt benne magyarok. A honvédek és tisztjeik kevésbé féltek a hadifogságtól, sokan civil ruhát szereztek és elbújtak. Paradox módon 1945. február 11-én a legtöbb magyar katona, aki vállalta a fegyveres harcot, már a szovjetek oldalán küzdött. A Budai Önkéntes Századokat olyan magyar hadifoglyokból alakították, akik önként vállalkoztak a harcra, cserébe megígérték nekik a szabadságot. Létszámuk a kitöréskor már meghaladta az ezer főt.

A Széll Kálmán tér a kitörés után

Arról, hogy hogyan is néztek ki az utcák, Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója ad plasztikus képet. A kérdéses időben ő Boldizsár Iván Hidász utca 1. szám alatti lakásában húzta meg magát. Január elejéig a nyilasok által megszállt területen bujkált, ekkor mindennap az életéért kellett rettegnie. Helyzete azonban a szovjet megszállás alatt sem volt egyszerű. Február 12-én reggel amikor a szomszéd házból visszatért bújtatójának, Boldizsár Iván újságíró házának pincéjébe, ott huszonöt elcsigázott német katonát talált: „kiderült fogalmuk sincs arról, hogy hol vannak. A Várból kerültek erre, valami fantasztikus S betűt írhattak le a Marczibányi tér felé, aztán fel a Rózsadombra és innen ereszkedtek le, sok ezren voltak és szétszóródtak kisebb csoportokra. Azt kérdezték, milyen faluba jutottak. Már Zsámbékon kellett volna lenniük ekkorára, mondták reményvesztetten. (…) Eldobálták kint az udvaron a fegyvereiket, töltényeiket a házbeli sápítozó asszonyok között. Egy, aki szakácsnő volt a Ludovikán szemben, az SS-nél, sorra járt köztük, hogy az SS-jelzést levagdossa zubbonyaikról. [A katonák felírták az ott álldogáló civileknek] családjaik címét, hogy értesítsék őket, aztán elkezdték tárgyaikat elajándékozgatni. Töltőtollat, kesztyűt, gyöngysort kapott [Boldizsár] Iván, és gyűrűt, egyebeket a többiek a házból. Az óráikra figyelmeztették őket, hogy úgyis elveszik az oroszok, de azt nem voltak hajlandóak átadni. Ez a hullarablás szégyenteljes és undorító volt, nem bírtam odanézni. Nagy részük húszon aluli vagy alig több éves gyerek volt, és most itt néztek szembe farkasszemet a halállal. Fojtogató volt a légkör (…) a német ’morituri’-k között egy pillanatra felrémlett bennem: SS-ek ezek mészárolták le a Szerbiából a magyar határra érkező munkaszolgálatosok nagy részét is. Emlékezz! Olyan mély megnyugvás volt, hogy nem tudtam már örömöt érezni, csak a könnyeimet fojtottam vissza a szomorúságtól és sajnálkozástól felettük.”

Megrendítő hogy Gyarmati Fanni a „felettük” kifejezést itt nem csak a munkaszolgálatosokra és közéjük tartozó férjére, hanem a német katonákra is értette, akiket ugyanolyan embernek látott, holott lett volna oka arra, hogy gyűlöletet érezzen irántuk. Ezt az érzést naplójának február 14-i bejegyzése egyértelművé is teszi, ami egyértelműen egy tömegkivégzést örökít meg: „Ma reggel vízért menés közben az út szélén megszaporodtak megint a hullák. A fal mellett állították őket biztos, civil ruhások és német katonák vegyest. Az egyik egész fiatal, szőke félig ülve dől a Ludovika falának, a szőke haja csapzottan hull az arcába és hirtelen olyan rettenetesen belém nyilallott: mennyire hasonlít így messziről Miklóshoz.” Másnap személyes tanúja volt, ahogyan egy alacsony, magyar tábornoki ruhába öltözött szovjet katona röhögve célba lőtt arra a fiatal német hadifogolyra, akit addig az ágyújuk tisztítására használtak.

A kitörés során majdnem húszezer német katona veszett oda három nap leforgása alatt. Sokan a város területén belül pusztultak el. Érdekes jelenség, hogy korábbi kapcsolatainak köszönhetően több német tisztről van adat, aki búcsúlevelet írt és ezt rábízta egy ismerősére. Így járt el halálos sebet kapva Rolf Ackmann Obersturmführer, a 8. SS-lovashadosztály egészségügyi oszlopának parancsnoka is.1946. november 26-én dr. Weszter Béla számvevőségi osztálytanácsos, akinek Hidász utca 7. alatti villájában temették el Ackmannt, a szülőknek a következő levelet küldte:

„Szomorú kötelességem van. Megígértem fiuknak még 1945 elején, hogy a mellékelt cetlit és fotót amint csak lehet, elküldöm Önöknek. Sajnos eddig erre nem volt módom. És most sem tudom, hogy küldeményem eljut-e Önökhöz kerülő utakon. Nem akarok azonban tovább várni, mert élénken el tudom képzelni, hogy milyen nehéz Önöknek a várakozás minden hír nélkül. Várakozni – sajnos eredménytelenül.”

Nem sokat lehet hozzáfűzni a búcsúlevélhez – minden benne van [sajnos maga a búcsúlevél nem maradt fenn, csak ez az átirat]. „Én voltam nejemmel és még két-három házlakó, aki igyekezett az utolsó órákat amennyire csak lehetett elviselhetővé tenni. Sajnos, nem volt segítség és a szétzúzott láb begyulladt, és az Ön fia megmagyarázta, hogy nincs több remény, mert mint orvos tudja hogy mi a helyzet.Egy azonnali amputáció talán segíthetett volna, de nem volt orvos és nem volt kórház, ahol ezt el lehetett volna végezni, hiszen december 24-től kezdve ostrom és utcai harcok mindent lehetetlenné tettek. Éppen február 12-én, a kitörés napján a mi utcánkban is heves harcok folytak. Ennek során kapta az Ön fia a rettenetes sebet, amivel nagy nehezen bevonszolta magát a villánkba. Megpróbáltam a benyomuló oroszokat rávenni arra, hogy hozzanak orvost és vigyék őt kórházba, mi is segítettünk volna, de a folyamatos lövöldözés miatt ez nem volt lehetséges. Fájdalomcsillapító szerek nem voltak, fiuk egy kézigránáttal akart véget vetni életének. Hosszas rábeszélés után lebeszéltük erről. A villa kertjében temettük el az Önök Rolfját és most is ott nyugszik.”

A történet fintora, hogy ugyanez a Rolf Ackmann volt, aki 1945 január közepén az Országos Levéltár raktárában rendezte be elsősegélyhelyét és a magyar középkori okleveleket használta fel arra, hogy a súlyos sebesültek ne a puszta kövön feküdjenek. Ennek következtében viszont  a magyar történelem fontos forrásai vértől és gennytől váltak olvashatatlanná.

 A Regent-ház, előtte egy német 76 milliméteres páncéltörő ágyú

Azok, akik átélték az ostrom borzalmait, életük végéig nem felejtik el azokat az apokaliptikus képeket, amelyeket a budai utcák nyújtottak. Hivatalosan az ostrom végét évtizedekig felszabadulásnak kellett hívni. A személyes élmények ennél finoman szólva összetettebbek voltak. Véget ért a tömeggyilkos nyilas terror, de az előbb említett Gyarmati Fannit és sok sorstársát kifosztották és megerőszakolták. A megszállás nem tett különbséget korábbi üldözött és üldöző között. Ennél is súlyosabban esett latba az, hogy a szovjet hadsereg olyan politikai rendszert hozott Magyarországra, amelyben valójában nem létezett szabadság. Márai Sándor szavaival: hogyan hozzon szabadságot másnak egy olyan hadsereg, amelynek magának sincsen ebből?

Ungváry Krisztán történész 

A Bem (Mónus Illés) rakpart a Bem József (Pálffy) tér felé nézve, középen balra az 1945. január 2-án felrobbant Fő utca 59. és Vitéz utca 2. számú ház romjai (Fotó: Fortepan)