Emlékek a Lomb utcából

Apám épített rá egy favázas, nádpadló falú, palatetős, tíz-tizenkét négyzetméteres épületet (az akkori hivatalos engedély szerint: őrbódét). Később egy félakkora tornácot is készített eléje – de akkor már 1952-t írtunk. Nagyon szerettem ott lenni: a pestszentlőrinci családi házunkban is jól éreztem magam, de számomra a nyári szállásunk és környéke sajátságos titkokat rejtegetett.

Az épületben volt egy háromszintes emeletes ágy, a nővéremnek, húgomnak és nekem, szüleim pedig egy összecsukható tábori ágyon aludtak – maradt tehát hely ruhásszekrénynek, egy konyhaszéken a lavórnak, s középen egy apám gyártotta konyhai tűzhelynek, amelynek füstcsövét a tetőn át kivezettük. Az edényeket, tányérokat, evőeszközöket meg a két bográcsot egy széles polcon helyeztük el. A bográcsok kellettek, mert gyakran hívtunk vendégeket.

Neves illetve tekintélyes személyiségek is laktak a környéken. Szemben a kapunkkal, a túloldalon a meredek Brassó utca indult felfelé, s ebben az utcában lakott Kacsóh Pongrác zeneszerzőnek és zenetanárnak, a budapesti Felső Zenetanfolyamok alapító igazgatójának özvegye. Barátságos, szeretetreméltó idős hölgy volt. Mivel lakhelye környékén a sziklás talaj és a mélyen rejtőző víz miatt nem volt kút, több száz méterről kellett naponta két vödör vizet felvinnie. Mégsem engedte, hogy segítsek: „Hagyd csak, edzem magam” – mondta derűsen. Pedig a Brassó utca akkoriban igen rossz, amolyan cserkészút volt. 

A mi utcánk páratlan oldalán lakott a köztiszteletben álló Kőmíves Dávid és családja. A három fiú, Dódi, azaz Dávid, Ákos és Tamás barátaim lettek: velük mentünk mi, testvérek vasárnaponként a református templom gyermek-istentiszteltére, amelyet Hegyaljai György nagytiszteletű úr tartott. 

Mellettünk, a 24-ben, egy modernebb víkendházban, mint a mienk, dr. Kiss József nyugalmazott jogász töltötte a nyári hónapokat feleségével. Józsi bácsit, bár a Vérmező közelében lakott, sokan ismerték Pesthidegkúton: a református egyházközség presbitere volt. Jó humorú, egyben igen bölcs embernek ismertem meg – így akaratán kívül rávezetett, hogy a két tulajdonság gyakran összetartozik. Mint apám barátja, éveken át sok hasznos tanáccsal látott el. 

Különösen emlékezetes volt 1954, ’55 és ’56 nyara. Alkonyatkor, vacsora után ki szoktunk ülni a kicsi ház elé beszélgetni vagy hallgatni a tücsökzenekart. Egy hatvan évvel ezelőtti csendes estén, ’54 augusztusában, egyszer csak valami gyönyörű dallam zengett fel. Távolról, a hegyek közül jött az édes-bús hangzat, amelybe beleremegett a lélek… Édesanyámtól kérdeztem, hogy milyen hangszer szól. Tárogató, mondta, a Rákóczi-kor hangszere. A szabadságharc leverése után elnyomóink kutattak e hangszerek után, s amit megtaláltak, azt elkobozták és összetörték. Azt mondták, azért, mert a tárogató hangjára még a sírból is feljön a magyar.

A következő két nyáron is hallgattuk e hangszert – s ’56 őszén kitört a forradalom. 

Negyvenhét-negyvennyolc éves voltam, amikor a pestszentlőrinci munkahelyemen említettem a kollégáknak a pesthidegkúti tárogató szavát. Egyszer csak megszólalt B. Géza, Csepelen lakó munkatársam: „Te, azt én is hallottam! Máriaremetén nyaraltam a nagynéném házában akkoriban, s ott hallgattuk estéről estére.” 

Gyakran idéződik fel bennem a tárogató keltette hang és hangulat. Vajon ki játszhatott akkor? Hogy hívták? Hol lakott? Ma már aligha élhet, de leszármazottai lehetnek… Ha tudnám, még az unokájának is megköszönném a tárogató szavát – a halálos csendben alvó lelkek ébresztését. 

Török András István