Építészeti bravúr Budán

Az épülő szálló a Városmajor utca felől

Paál József lapunk hasábjain osztotta meg visszaemlékezéseit az ikonikus épület kivitelezéséről:

Örömmel olvasom, hogy a Budapest szálló épülete funkcióváltással, de alapvető építészeti tömegmódosítás nélkül tovább fog élni. Sok sikert és jó munkát kívánok építészkollégáimnak!

Úgy gondolom, hogy megengedhetek magamnak egy könnyek nélküli búcsúpillantást, mert erre a szálló 1965–67-es években történő építésének vezetőjeként „jogosítványom” van. Kötelező bemutatkozásom azzal kezdődik, hogy a szakmát 1964-ben kezdtem el építészmérnökként, és rövid idő után vállalatom, a Középület Építő Vállalat engem bízott meg azzal, hogy vállaljam el a szálló építésének vezetését. Ismeretes volt előttem, hogy ilyen „csúszózsaluzatos” építéstechnológiával hazánkban középületet még nem építettek. Kéményt, tárolósilókat igen, de szállodát nem. Nem részletezendő vívódás után akaratomban és szorgalmamban bízva úgy döntöttem: elvállalom!

A kivitelezés nagy erőkkel indult el, amelynek részleteit csak érinteni szeretném. Végigkísért a határidő „mumusa”, az a részhatáridő, amely 1966 őszét jelentette. Ennek időjárása ígérkezett a legalkalmasabbnak erre a technológiára. De hol voltunk még ettől! Első telünk az agyaggal, rétegvizekkel és szállítási szenvedésekkel telt el, de az alapozásunk módja ragyogó és igen gazdaságos műszaki megoldás volt. Csak egy apróság: 40 milliméter átmérőjű betonacélt kellett alkalmazni, ráadásul íves szereléssel. Ugyanilyen fontos és nehezen kivitelezhető feladat volt a külső homlokzati felület, az ún. „nyers” betonfelület kivitelezése.

Szükséges utalnunk az akkori építőipar általános helyzetére. Bár az építőipart kis mértékben körüllengte a „68-as” politikai hullám szele, alapvetően igen rossz volt a minőségi anyagellátás, messze elmaradt a maitól. A konténer, a szállítóeszközök, a betonmixer, a betonpumpa és sok-sok kisgép ismeretlen volt. Ezért némi keserűséggel és tisztelettel emlékezem vissza azokra a munkatársaimra, akik mindezek hiányában csak lapát és gumicsizma segítségével, mégis sikerrel elvégezték a munkájukat.

Az építőiparnak sajnos nem volt igazán jó híre. A határidőket nem tartották (sajnos csúszunk, de majd jövünk), és a korrekt vállalkozás személyes felelőssége is ismeretlen volt. A bérezés pedig régi problémám volt. Amikor viszont megindult a csúszózsaluzás, akkor a szünet nélküli munkavégzéshez (éjjel-nappal) válogatott munkaerővel szerveztük meg a brigádokat. Láss csodát, minden rendben volt, mert megegyezéses alapon becsületes bért kaptak a dolgozók.

Ilyen előzmények után megérkeztünk a fő attrakcióhoz, a IV. emelettől indult, faszerkezetű munkaszinthez. Ez tartotta az emelőgépeket és biztosította a betonozást. Bizony nagy figyelem kellett az első szinteken történő munkavégzéshez is, de később, amikor 50-60 méter magasan egy függőhídról kellett dolgozni, már másképpen nézett ki a világ.

A Körszálló alapozása egy csonkakúp alakú vasbeton héjalap

Az építés két vezérgépe a liftaknába épített, ún. „kúszó, futómacskás” daru és az épülethez kikötött ezer kilogramos teher- és személyfelvonó volt. Utalva a 68-as szellőre, mindkét gép Svédországból származott.

150 munkás dolgozott éjjel-nappal az építkezésen

Javaslom, hogy a munka jellemző nagyságára tekintettel figyeljék meg a következő néhány adatot, amelyek az egy hónapi beépítés teljesítményét jelzik: a 14+2 emeletes épülethez összesen 1920 köbméter betont használtunk fel, a vasbeton falakba 1600 mázsa betonacélt építettünk be, míg a szerkezet összes „csúszott” betonfelülete elérte a 32 111 négyzetmétert.

A tisztelt nézőközönség – szó szerint – attrakciónak értékelte a munkánkat, amely naponta 1,6-2,0 méter haladási sebességet ért el. Osztatlan sikert és elismerést aratott ez a teljesítmény a szakma és a laikusok között egyaránt.
A továbbiakban hagyományos anyagokkal, döntően kézi munkával dolgoztunk. A hátralévő munkavégzés nagy létszámmal, a felülről „tisztulunk” gyakorlattal és speciális homlokzati kivitelezéssel történt. Összegezve: a szálloda határidőre elkészült.

Munkában a csúszózsalu, az épület naponta 1,5–2 métert nőtt

1966. október 13-án tartották a bokrétaünnepet



Az építkezés 1967 szilveszteréig tartott

Úgy ítélem meg, hogy az elhelyezés városszerkezeti megoldása, a forma és az anyag alkalmazása mint fő szempont jelenti az épület egyediségét. Sajnos kopik az emlékezet, ezért az építés kivitelezésére, szerkezeti bravúrjának elvégzésére, remélem, ez az írás emlékeztetni fogja az olvasókat.

Paál József

/A fényképeket a Fortepan gyűjteménye biztosította/