Kitelepítettek és befogadók közös emlékezete

A Rákosi-rendszer a kitelepítést választotta eszközül, hogy a számára nemkívánatos, a rendszer ellenségeinek kikiáltott személyeket kisemmizze, és jogszerűtlenül elűzze az ország legeldugottabb zugaiba. A II. kerületből az eddig feltárt dokumentumok adatai szerint közel 1700 személyt deportáltak a keleti megyék valamelyikébe, ennek alapján döntően városrészünk lakói voltak leginkább elszenvedői a jogszerűtlen intézkedéseknek.

Haidekker Andrea– Hozzánk 1951. július 13-án nyolc előtt néhány perccel csengettek, ami szintén az ÁVH embertelen módszereire jellemző – emlékezett vissza Voloncs Gáborné Haidekker Andrea, aki másnap hajnalban, 9 évesen lépett ki utoljára a Tölgyfa utca 14. alatti lakásuk ajtaján, hogy több mint két évig Mikófalván éljen politikailag megbélyegzett családjával. – Édesapám ügyvéd és banki jogász volt, a régi lakásunk a háború alatt elpusztult, és egy nagyobb lakásból leválasztott lakrészben éltünk, még konyhánk sem volt. Haidekkerként a bűnünk az volt, hogy a háború előtt a család távoli rokonaié volt egy cukor-, egy szappan- és a közismert sodronygyár.  Az Érmelléki utca 14. 1947-ben– Lefejezték a társadalmat, a felső- és középosztályt, rettegésben tartották a lakosságot, mindezt politikai okokból, vagy, mert az illető vagyonos volt, de előfordult, hogy irigységből, vagy éppen, mert szükség volt valakinek egy lakásra – mondta el Rudas Pál, aki tehetős, bankár és gyáros családból származik. Az Érmelléki utca 14.-ben lakott együtt az egész család a nagypapa által építtetett négyemeletes házukban. Mindegyiküknél találtak valami okot, amiért kitelepíthették őket.

Rudas Pál– Az sem számított, hogy édesapám, túlélve a vészkorszakot, éppen csak megerősödött a koncentrációs tábor után. Ismét üldözött lett. Kitelepítésünk előtt 18 nappal születtem ikertestvéremmel a Szabolcs utcai kórházban. Az orvosok és a nővérek az életükkel játszva bújtattak, nehogy elhurcoljanak minket, hiszen nagyon gyengék voltunk. Mi csak hónapokkal később kerültünk Mikófalvára a Kovács Feke családhoz. Az 1953-as amnesztia után Egerben laktunk, mert a fővárosba nem térhettünk vissza. idősebb Rudas Pál vályogot vet MikófalvánA rezsim a kitelepítettek és a befogadók sorsát egyaránt nehezítette. Elgondolásuk szerint a helyi gazdáknak meg kellett volna gyűlölniük a városból érkezőket. Volt olyan ház, ahol eleve több család élt, és a hatalom nyomására újabb három-négy családnak kellett helyet adni. Az élelmiszer az ott élőknek is kevés volt. Ennek ellenére nem haragudtak a városiakra, sőt, örök életre szóló barátságok kötődtek. 
– Amiben tudtak, segítettek minket, pedig a befogadók életkörülménye is tragikus volt – hangsúlyozta Haidekker Andrea. – A parasztságot is büntették, a kuláknak kikiáltott gazdák gyerekeit elvitték munkaszolgálatra, de volt család, ahonnan a családfőt azért internálták, mert nem szolgáltatott be időben száz tojást. A föld csak kukorica és dohány termelésére volt alkalmas, még a szilva sem élt meg

A Rudas testvérek keresztszüleikkel A Heves megyei Mikófalvára 31 fővárosi családot – 79 személyt – száműztek. Haidekker Andrea és férje, Voloncs Gábor, valamint Rudas Pál és kilenc sorstársuk elhatározták, hogy az egykor kitelepítetteket befogadó családoknak és a falunak méltó emléket állítanak. Elmondták, hogy levéltári kutatásba kezdtek, de a kitelepítés hivatalos dokumentumait keresve csak akadályokba ütköztek. Az anyagokat nem, vagy csak nehezen lehet elérni. A Politikai Foglyok Országos Szövetségén keresztül megkapták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárából a Mikófalvára kitelepítettek névsorának a felét – 31 családból 16 nevet –, azt is csak az „R” betűtől. Mint fogalmaztak: megállt az idő, az ember még saját dokumentumaiba sem tekinthet be a történtek után hatvan, és a rendszerváltást követő húsz évvel. A nehézségek ellenére a mikófalviakkal közösen kinyomozták még a kitelepítettek és az őket befogadó családok neveit. Magyarországon elsőként közterületen, a település központjában két éve míves gránitoszlopot avattak a befogadó családok és a falu tiszteletére. 

– Az idő kitörli a rossz emlékeket, nem munkálkodik bennünk keserűség és gyűlölet, de emlékezni kell,mert az akkori magyar állam minden hivatalos ítélet nélkül jog- és tulajdonvesztéssel sújtotta családjainkat,miközben  a ma élőké a leghitelesebb visszaemlékezés – vallják mindannyian, akik akkor gyermekként élték meg a kommunista rezsim borzalmait, majd lettek a rendszer kitaszítottjai még hosszú évtizedekig. Gyakran visszalátogattak Mikófalvára, ahol évtizedekkel később nyarakat töltöttek saját családjukkal és tartották a kapcsolatot az ott élőkkel. Elhatározták, hogy a kitelepítések 60. évfordulóján könyv formájában mondanak köszönetet a szorgalmas, kitartó és sokat nélkülöző, elnyomott gazdáknak. A tervek szerint július 16-án Mikófalván tartanak ünnepséget, amelyen bemutatják azt a visszaemlékezés-gyűjteményt, amelyben a kitelepítettek és befogadóik elevenítik fel a régi emlékeket. Felvették a kapcsolatot a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériummal is, ahol támogatták elképzelésüket, miszerint az állam az országban mind a 139 településen helyezzen el emléktáblát a kerek évforduló alkalmából.

Rudas Pál hangsúlyozta, hogy ha most nem beszélnek a kitelepítésekről, nem öntik írott formába emlékeiket az embertelen korszakról, akkor hamarosan senki sem lesz, aki elmondja a történteket, a nemzetet és családok ezreit ért sérelmeket. Addig is arra bíztatnak mindenkit, aki megtapasztalta a kitelepítés szörnyűségeit, hogy keressék meg egymást, és a mikófalvi összefogáshoz hasonlóan állítsanak emléket a kitelepítések színhelyein. A kutatással és szervezéssel kapcsolatban esetleg felmerülő kérdésekben szívesen adnak tanácsot, aki azt kéri a kitelepitettek@gmail.com e-mail címen.

Szabó Gergely