Egy ház és a benne lakó történetek

Háttérben a cikkünkben említett kis ház,
a Keleti Károly u.14.

A kötet összeállítójával, Havas Katalinnal beszélgettünk.

„Budán, a Keleti Károly utcában áll egy ütött-kopott kis ház, szürkébb és alacsonyabb, mint a többi, homlokzata töredezett, a rég lepergett vakolat alól előbukkanó téglasorok vörösét is szürkére festette már a városi por. Homlokzati ablakait timpanonos, itt-ott hiányos, klasszicista díszítés keretezi” – ezek a sorok olvashatók a kiadvány elején, és talán már ebből a leírásból is sokan ráismernének: a Keleti Károly utca 14-es számú házáról szól.

A KSH palotájával szemben szerényen húzódik meg két, nála jóval magasabb épület között, magán viselve a nehéz történelmi korok által ejtett sebeket is.
Ide költözött Havas Katalin fia két évtizeddel ezelőtt. Mivel az ingatlan ügyes-bajos dolgainak intézése sokszor rá maradt, sokat járt ide, és így megismerkedett a lakókkal.
Elsősorban Erzsike nénivel, akinek számtalan története volt az elmúlt évtizedek sokszor nehézségekkel tűzdelt időszakáról. „Amikor Erzsike a hetvenes években beköltözött, a házból hiányzott a vezetékes meleg víz, fürdőszoba sem az ő lakásához, sem a többi lakáshoz nem épült. A konyhai falikútból hideg víz folyt, az emeleten lévő lakásokhoz tartozó illemhely a függőfolyosó végén volt” – olvashatjuk a könyvben.
Egy idő után Katalin úgy érezte, hogy a hallott történeteket le kell jegyezni, és meg kell őrizni a ház történetét a következő nemzedékeknek is. Bár egy újságíró, Vincze Miklós összefoglalta már a fellelhető adatok alapján az építés és az első évtizedek XIX. század végi – XX. század eleji történeteit (ezek benne vannak a könyvben is), de ő ezt szerette volna a jelenkorig továbbvinni.

A Keleti Károly utcai háznak nem voltak világhírű lakói, de életútjukból mégis egy nagyon gazdag és színes kortörténet bontakozik ki. A visszaemlékezéseket olvasva megelevenedik a gang és a kicsi udvar félnyilvános világa, ahol virágoznak a növények, ahol meg lehet osztani örömöt és bánatot, és ahol lehet közösen ünnepelni, játszani vagy éppen gyereket nevelni. A lakásokból kiszűrődik a hang és a zene, no meg a sülő-fövő ételek illata: a ház megtartó közösséget jelentett azoknak is, akiket az élet amúgy megtépázott.
Katalin archív képeket is felkutatott, de maga is sokat fotózott, a könyvvé szerkesztésben pedig az egyik lakó segített neki. Munkájuk példa lehet mindenki számára: hisz minden háznak van múltja, és általános tapasztalat, hogy szinte mindenkinek vannak elmesélésre váró történetei, ha van, aki meghallgassa azokat. A kiadványt egy bárki által elérhető albumszerkesztő programmal rakták össze, és csak annyi példány készült, ahányat előzetesen rendeltek belőle.

A ház jelenleg megújulás előtt áll, várhatóan több emeletet is építenek majd rá, és minden bizonnyal meg fog változni a közössége is.
Múltja, történetei, egykori lakóinak emlékezete azonban, köszönhetően e kiadványnak, már nem vész el.

Záró idézetként ezért is választotta Katalin ezt a két sort Weöres Sándortól:
„Az esemény jön és elsuhan / s az emléknek száz ideje van.”

Viczián Zsófia