A Magyar Katona – Pesthidegkúton

A kaszárnyává avanzsált iskola és udvara

Számunkra azonban már az is figyelemre méltó, ha a múlt század első harmadában egy, még oly rövid életű újság is, a községet tünteti fel a megjelenés és kiadás helyeként. Az alcím azonban ennél is izgalmasabb és további kutatásra ösztönző: „Az Ostenburg Vadászok Lapja”.

Mi köze lehetett a vörös terrort követő fehérterror e hírhedtté vált alakjának és különítményének Pesthidegkúthoz és lakosságához? A válasz a falu történetének egy – eddig rejtve maradt – mozzanatára derít fényt. Mert igaz, hogy a további nyolc szám szerkesztői és kiadói címe már az elegáns budapesti Palace Szálló a Rákóczi úton, de az újságból az is kiderül, hogy a zászlóalj, azaz a különítmény 1920 kora nyarától decemberig a faluban ütötte fel a tanyáját, azaz a táborát.

Ostenburg-Moravek Gyula pályafutásának története – a végigharcolt első világháborútól a soproni népszavazásig – és különítményének tettei ma már az interneten is elérhetőek, így bennünket elsősorban azok a részek érdekelnek, amelyek mind őt, mind zászlóalját a faluhoz kötötték.

 Az első lapszám a zászlóalj megalakulásának (1919. augusztus 8.) egy éves évfordulóját köszönti, s ez alkalomból Ostenburg szózatot intézett tisztjeihez és legénységéhez. A beszéd lényege, miszerint a fegyelmezett, kötelességtudó zászlóalj célja harc a „vörös tűz” ellen a „felperzselt Pannoniáért”, a keresztény nemzeti Magyarország kiépítése, a templom, a családi tűzhely, a verejtékes magyar föld védelme. A királyhűségét mind a kilenc megjelent számban hangoztató újság mind a kilenc megjelent számban a zászlóalj tetteire emlékezik vissza: a megalakulás körülményeire, a Szegedre, majd onnan a Budapestre vonulás történetére. Az erélyes, fegyelmezett fellépésnek köszönhetően nyomukban rend, nyugalom támadt, mint pl. az általuk sokszor felemlegetett – és elhíresült – Dunaföldváron.

Utaljuk ez alkalommal a történelem ítélőszéke elé mind a vörös terror, mind a fehérterror történéseit, s foglalkozzunk a Pesthidegkutat érintő eseményekkel.

Az évforduló alkalmából a lakosság is köszöntötte a zászlóaljat és kapitányát. Ám az, hogy a köszöntőt Gyulay Sándor főjegyző írta alá a nevükben, meglehetősen pikáns. A helyi szájhagyomány szerint midőn 1920 nyár elején az Ostenburg-különítmény Hűvösvölgybe ért, üzentek a községházára, küldjenek értük kocsit, mert fel akarnak jönni a faluba. A községházán Gyulay vette át az üzenetet, s visszaüzent: rengeteg hidegkúti gyalogol le s föl, jöjjenek ők is gyalog: „Nyár volt. Ezek valahogy följöttek és eljöttek a községházára. Megkérdezték Gyulayt, hogy ki volt az. Azt mondta, hogy ő volt. Megkérdezték akkor, van-e gyereke. És akkor padra verték, azaz huszonötöt kapott. És még egyet, mert volt gyereke” – így szól a dokumentummal is alátámasztható történet. Az 1920. június 20-i közgyűlési jegyzőkönyv pedig arról számol be, miszerint Horthy Miklós fővezér Baghy László főhadnagyot, „mert Gyulay Sándor községi főjegyzőt egy hivatalos ügyből kifolyólag testileg inzultálta”, büntetésként eltávolította a zászlóaljtól – Gyulayt ugyanis nemesi származása miatt lett volna szabad „testileg inzultálni”.

A főjegyző minden bizonnyal megfelelő elégtételt kapott, így nem látta akadályát annak (vagy éppen nagyon is tanácsosnak vélte), hogy a falu közönsége nevében aláírja a köszöntőt. E cikk írója azonban az Ostenburg-vadászt új Krisztushoz hasonlító nyolc soros versike közlésétől eltekint. Helyette Poós Rezső – némi humort sem nélkülöző – írásából közli a községet érintő részeket, mert így megtudjuk, „milyen mozgás, mekkora elevenség van a faluban, mióta itt vannak az ostenburgok…” Amikor pedig a „jókedvű, fegyelmezett sereg” hazamasírozik „harsog a határ”. Megtudjuk továbbá, hogy a lovasokból, gyalogosokból, géppuskásokból álló zászlóalj szekereken jött a faluba. Elfoglalták az iskolaudvart, kaszárnyává avanzsálták az iskolát. Érkezésük után a templomhoz vonultak istentiszteletre, amelyen az egész falu szeme Ostenburg kapitányt, „a hírnevest” leste. Egyébként is, híre ment annak, hogy „most reggelizett, most tüsszentett, most mosolygott” A kemény katona amúgy nem vesz fel nyájas pózt. Nyírott bajuszt visel, kis barkója és energikus álla van, biceg, ami háborús sérülés következménye. A faluban pedig két szál legénye járőrözik állandóan, kézigránáttal, puskával, szuronnyal, s „tán zsebágyúval is” felszerelve. A zászlóalj nap, mint nap gyakorlatozik. „Milyen üresség lesz megint, ha elmennek” sóhajt nagyot a cikkíró, mert az a hír járja, hogy ősszel elhagyják a falut (decemberig maradtak). Egy névtelenségbe burkolózó hidegkúti atyafi is fájó szívvel vesz búcsút tőlük: „üres lesz a falu és a hidegkúti kislányok szíve vigasztaló nélkül marad, ha elmennek a deli keresztény magyar legények.”

A zászlóalj megalakulásáról nemcsak az újság megindításával, hanem egy, a Nagyréten tartott, díszünnepséggel is megemlékeztek, ami istentisztelettel kezdődött, majd díszmenettel, ebéddel, ebéd utáni pihenővel folytatódott, délután dísz-szemle, este vacsora, tánc, tűzijáték. Novemberben még egy nagyobb szabású ünnepségre került sor ugyanitt, zászlójuk felszentelése alkalmából. A zászlót Dunaföldvár ajándékozta az „ostenburgoknak”, az óbudai apácák varrták meg, felszentelésén Zadravecz István tábori püspök mondott beszédet, zászlóanya Horthy Miklósné volt.

Nem tudjuk (egyenlőre), mikor hagyta el az immár „Székesfehérvári”-nak átkeresztelt Ostenburg-vadászzászlóalj Pesthidegkút községet, s hogy hány hidegkúti kislány szíve maradt vigasztaló nélkül. Ostenburg kapitány és zászlóalja előtt még álltak feladatok, pl. az újságjukban is hangoztatott királyhűség bizonyítása, azaz IV. Károly király visszasegítése a magyar trónra. S a kudarcba fulladt ún. 2. királypuccs után egy másik, immár sikeres akció: Sopron polgárainak „megsegítése”, hogy városuk elnyerhesse a Civitas fidelissma, azaz a „leghűségesebb város” címet.

Czaga Viktória helytörténész