Születés a katlanban – ostrom alatt Budapest

A pincék, amelyek téli tüzelő helyett immár emberek tárolására szolgáltak, az „óvóhely”, illetve „légópince” nevet kapták.

A lakók egymás mellé húzódtak, és szokni kezdték a fülledt sötétséget. Az alattuk lévő föld és a felettük magasodó ház rázkódásából, valamint a robbanások hangjából következtettek a kinti harcok hevességére. Budapesten újév éjszakájára kiépült a föld alatt lapuló város.

A Rákóczy család a Mechwart térnél, a Margit körút 48. szám alatti hatalmas bérház II. emeletéről költözött le az óvóhelyre, ott egy kis területen rendezkedtek be a szülők és lányuk, Rákóczy Éva a 9. hónapba lépő várandós édesanya, a 13 hónapos kislányával. A kicsin szörnyű vérhas tört ki, a nagymama csak tartotta a karjában, és fel voltak készülve arra, hogy a betegségnek a gyermekhalál fog véget vetni. Az édesapa, Veress Tibor gyógyszerész a krisztinavárosi Segítő Mária gyógyszertárban rekedt. 

Január 21-én a levegőbe repült a szemben lévő, 45-ös számú Regent-ház, ahol a németek száz tonna tüzérségi lövedéket, kézigránátot, aknát és páncélöklöt tároltak. A Rákóczy család is átélte a rémséget a rázkódó pincében. A nagypapa és nagymama maguk közé fogták a mindenórás várandós mamát a sikító kislányával, és felettük boltívként összehajolva, testükkel védték őket, mintha ez valamit is számított volna, ha oda is betör a légnyomás és a lángtenger. Istennek hála, ez nem következett be, s ijedtében idejekorán sem jött a világra senki. Aztán a képzelet megszülte a valóságot. A szomszédos felrobbant bérpalota égő lakásaiból kombinéban és hálóruhában rohantak át az emberek, izzó hőség hullámzott körülöttük. A Margit körút 48. óvóhelyének vasajtaján is dörömböltek néhányan, és rögtön bebocsátást kaptak. 

Február 4-e vasárnapra a szovjetek a Széll Kálmán térre vezető villamos-aluljárón át nehézlövegeiket már a Széna tér felé irányították, és a Margit körutat is tűz alá vették. A körúton megindult a pokoltánc, a becsapódó lövedékek adták a talpalávalót. A 48-as számú ház kapuját berobbantotta egy ágyúlöveg.

A fülsiketítő robaj tompult hangfoszlányai a pince mélyében álltak meg, ahol burokrepedés történt, és visszatarthatatlanul megindult a magzatvíz. Rákóczy Éva szíve alatt megijedhetett a kis várományos, mert méltatlankodva elindult, mire a kívül lévők rögvest rendeződni kezdtek körülötte – beugró szerepük szerint. 

Átlátva a helyzetet az a gyors döntés született, hogy akármilyen is odafönt a harci helyzet, a vajúdó édesanyát nem lehet az óvóhelyen tartani a vérhasjárvány miatt, mert ha azt elkapja az újszülött, azonnal elnémul. Így hát az óvóhelyről kihozták a legközelebb eső íróasztalt a szenespincék egyik rekeszébe, ez a rekesz a Szász Károly utca sarkán, a ház egy bedeszkázott szellőzőaknája alatt volt. Először is fényt kellett teremteni a sötétségben. Ezt Olga, egy fiatal hölgy vállalta. Odatolt egy biciklit az egyik pincéből, azt bakra állította, és kézzel hajtotta a kerekét, amiről a forgó dinamó termelte az áramot a biciklilámpába. Ez szolgált világításként.

 

(Rákóczy Éva és férje, Veress Tibor 1941-ben) 

Közben megérkezett Kovács Miklós doktor úr is egy másik óvóhelyről, ő volt az egyetlen orvos a közelben. Készséges ember, aki azonban tüdőgyógyász volt, a nagymama segített hát neki a szülési műveletben, úgy, hogy egy szülészeti tankönyvből olvasta fel, mit kell csinálni. Amikor a világra jött csecsemő már nagyon soká’ sem tudta kinyitni a szemét, szemcsepp nem lévén akkor, Erna zöldkeresztes nővér egyszerűen hólével kimosta a szemét. Víz helyett ugyanis hólé volt használatban minden célra, ezt az udvarról belapátolt hóból olvasztották. Erna volt az egyetlen szakavatott személy a szülészcsapatban, testvérhúga annak a hölgynek, aki a bicikli kerekét hajtotta. Amikor a születésnek híre ment, egy német tiszt egy vödör bablevest hozott a mamának és a kisbabának. A bablevesből aztán mindenki szépen jóllakott, kivéve a főszereplőket, akik nem ehettek belőle. Nem sokkal ezután egy másik német tiszt érkezett. Ő viszont egy géppuskát hozott magával, és elmondta, hogy ebben a pincerészben géppuskaállást fognak kiépíteni. A család és a többiek könyörögni kezdtek, hogy ne tegye, az újszülött miatt. A tiszt erre magas hangon azt válaszolta, hogy nem érdekli, mert az ő családját kiirtották Hamburgban, senki sem érdekli őt. Aztán ez a helyzet megoldódott, sem a géppuska, sem a német tiszt nem tért vissza.

Ennek okát röviddel ezután értették meg, amikor ismét katonák érkeztek. Megjött az első orosz csapat – ferdeszemű, ázsiai kinézetű, csöppet sem bizalomgerjesztő katonaalakok. A nagymama a kis Évit az ölében tartva került a szemük elé, az egyik vad kinézetű pedig meglátta az ujján az arany karikagyűrűt. Nem szólt, csak simán el akarta venni a gyűrűt, a nagyobb nyomaték kedvéért a kicsi leány mellkasának szorítva géppisztolyát. Persze, a nagymama azonnal lehúzta és odaadta a gyűrűt. Aztán elmentek, utána pedig jött még belőlük egy eresztés, de több már nem.

Őket a Vörös Hadsereg második gyalogos hulláma érte be, ezek már hivatásos, kiképzett katonák voltak. Belépett közülük az első orosz tiszt, és hangosan fasisztákat keresve, elemlámpával körbevilágított a pincében. A nagymama annyira megijedt, hogy ösztönösen kirúgta a kezéből a lámpát. Az édesanya idegesen odaszólt neki németül: – Na, anyám, ezt nem kellett volna! Erre megszólalt az orosz tiszt, ő is németül, és elmondta, hogy korábban tanító volt Ukrajnában, úgy sorozták be. Amikor észrevette, hogy egy kisbaba fekszik az íróasztal alatt, fel is ment mindjárt. Röviddel ezután egy kiskatona lépett be a vasajtón, egy vödör tejbegrízt hozva. A tiszt küldte a tisztiszolgájával. Ismét mindenki jót merített a vödörből. 

 

(Veress Orsolya, a katlan szülöttje 2014-ben)

És eljött február 11. Odafent egyre sűrűsödött a kézi lőfegyverek zaja, amelybe emberi kiabálások is vegyültek, és mindez egészen közelről. Az egyik oldalon, a Szász Károly utcából német katonák rohantak és lőttek, a másik oldalon, a Mechwart téren túlról az oroszok tüzeltek errefelé. Egyszer csak kintről egy erős puffanás hallatszott, egy katona teste zuhant a beugró légaknát lefedő deszkára. Kis idő elteltével németül kezdett el jajgatni, haslövést kapott. A helyzete reménytelen volt, mindenki elrohant mellette, mindenki futott a saját életéért. A katona jajgatása egyre halkult, lentről is jól hallhatóan imádkozott: Vater unser… im Himmel… Mutti, bitte…, Mutti…. Egyre csöndesült a hangja, egyre vontatottabban hívta az édesanyját, aztán sehogy sem hívta már többé. Ettől az élménytől a frissen szült édesanya kis híján sokkos állapotba került a pincében. 

Különleges helyi „lélekvándorlás” történt itt a katlanban. Az egyiké, a német katonáé felment, a másiké, az újszülötté pedig lejött.

Miklauzič István
történetíró