Budai dűlőkeresztelő

Nyelvében él a nemzet, mint tudjuk. A mai budaiak talán már nincsenek is tudatában annak, hogy a XIX: században az emberek többsége ezen a vidéken még németül beszélt. Csak lassan, Pesthez képest csak jó negyedszázados késéssel magyarosodott el a budai domboldal. E folyamat persze egyáltalán nem volt erőszakmentes. Nem csak azért lett Budapest magyar város, mert egyre több magyar költözött ide, hanem mert erőszakkal, elhatározva is magyarrá tették az egyre inkább teret hódító nacionalizmus hatása alatt. Nem kis dologról beszélünk, a nyelvújítás kori események máig mindennapjaink meghatározói.

Távoli példával élve: ha az Egyesült Államok szenátorai egyetlen szavazattöbbséggel nem az angol, hanem a német nyelvet választják hivatalos nyelvül 1781-ben, akkor ma talán annyian beszélnének a világon angolul, mint mondjuk svédül. Ha nem folytatnak szent harcot a nyelvújítók az élet minden frontján, akkor ma nem vagy nem így beszélnénk magyarul. Ha a budai tanács 1847-ben nem változtatja meg a budai dűlőneveket, akkor ma legföljebb későbbi tükörfordításokat használnánk, mint mondjuk a pesti Belváros utcaneveinek esetében. Így viszont ízes, néha egész varázslatos neveket hagytak ránk eleink, amelyeken már nem is gondolkodunk, annyira a nyelvünk részeivé váltak: Virányos, Rézmál, Tündérhegy, Vérhalom, Nyék, Szemlőhegy, Kurucles.

A budai városi tanács 1847. június 11-én hozott határozatot az új nevekről. A határozat mellé az egyes új elnevezések etimológiai eredetét is mellékelték, hogy mindenkinek világossá váljon az egyes nevek történeti meglapozása és persze ennek révén a mögöttes eszme. Ez pedig a Habsburgokkal szembeni lojalitás talaján álló nacionalizmus volt. Az új elnevezések között számos politikailag, helyesebben történetileg pikáns volt. Vajon mit gondolhatott a frissen nádorrá választott István, amikor az ősei ellen fegyveresen harcoló törökökről, magáról a budai várat védő Szulejmán pasáról, Rákóczi kurucairól vagy a Hunyadiakról neveztek el dűlőket?

A dűlőkeresztelő egyáltalán nem csak hivatali ügy volt. Egy másodpercre elmerenghetünk az 1990-es névadások történetén: a frissen gründolt kis önkormányzatgrófságok ripsz-ropsz, minden ünnepélyesség és méltóság nélkül osztogatták (vissza) a régi neveket. A lakosságot nem mozgatta meg az ügy. Ellenben a budai 1847-es dűlőkeresztelő adminisztratív aktusát nagy dínom-dánom követte. Nyolc nappal a közgyűlési döntés után a Vadászudvar nevű fogadóban gyűlt össze a jó 150 fős illusztris társaság élükön Döbrentei Gáborral, az új elnevezések és az egész dűlőkeresztelő tudós szellemi atyjával.
Az ünnepi társaság programjának nyitányát Egressy cigányprímás bandájának előadása jelentette: Erkel Hunyadi László c. operájának néhány dallamával vette kezdetét a dűlőkeresztelő. Ezután felsétáltak a Himmelbergre, amit rögtön, egy azon lendülettel Tündérhegyre kereszteltek. Itt a csodálatos panorámában gyönyörködve, a magaslaton emelkedett hangulatban hallgatták végig egy városi jegyző felolvasásában az új nevek listáját és a névadásokhoz fűzött kommentárokat. Ezt követően visszatértek a Vadászudvarba és következett az ebéd, illetve a még előtte és aztán közben egyfolytában a sok és néha terjedelmes tósztok sora. Az elsőt rögtön az esemény lelke, Döbrentei mondta. A nagy természetjáró, Buda ismerője és emellett a magyar nyelvtörténet elhivatott kutatója egyúttal királyi tanácsos és a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt, úgyhogy érthető a magyarosítási hevületben az óvatosság, amellyel az első poharat Döbrentei a császár, a magyar Szent Korona viselőjének, V. Ferdinándnak az egészségére ürítette. Ezután valaki István nádort köszöntötte, mert úgymond „a’ megkezdett európai fejlődésben alkotmányszerűleg óhajtunk haladni.”.
A dűlőkeresztelőn elhatározták, hogy a hegyi telkek tulajdonosai márványba vésetik az új neveket és a táblákat telkeiken felállítják. Nem tudjuk, hogy ezek elkészültek-e végül, és ha igen, hová lettek.
Abból a pénzből, ami a lakomára összegyűlt adományokból maradt, elhatározta a társaság, hogy segítik Döbrentei tervét. Ez ugyanis még az előző évben megbízta a Rómában dolgozó Czélkuti-Züllich Rudolfot, hogy egy, a Nemzeti Múzeumban felállítandó Nemzeti Szoborcsarnok számára készítse el Hunyadi János szobrát. (A szobor egyébként csak 1855-re készült el.).

A vigasság estig tartott, ekkor a népség zenélve, éljenezve haza kísérte Döbrenteit, és lakása előtt a városi aljegyző még egy kis köszöntő beszédet is mondott. Végül elhatározták, hogy a jól sikerült happeninget minden év június 19-én megismétlik. Ezt a fogadalmat persze már az első években sem tudták betartani: előbb a Habsburg-ellenesség már nem ilyen óvatoskodó-ravaszkodó módon nyilvánult meg, azután pedig még ilyen jellegű összejövetelek tartása sem volt tanácsos. A későbbiekben úgy tűnik már nem emlékezett senki arra az 1847. júniusi szombatra, amikor áldomást ittak budai őseink az új dűlőnevekre.

Rostás Péter