A barlangkutatás hőskora

Amikor 1933 szeptemberében a Törökvész úton csatornafektetés közben rábukkantak a barlangra, még nem lehetett tudni, hogy a környék egy újabb földalatti csodával gazdagodott. A kor egyik legismertebb barlangkutatója, Kessler Hubert szállt le elsőként az épülő csatorna árkában megnyíló üregbe.

Miután 1930-ban felfedezték a Szemlőhegyi-barlangot, minden építkező és építtető, ha üreg nyílását fedezte fel a környéken, azonnal értesítette a kutatókat. Mindenki szeretett volna a telke alatt egy barlangot birtokolni, de az építendő villa vagy más műtárgy biztonsága is szempont volt. A legtöbb riasztás azonban alig néhány méteres lyukakhoz hívta a nem egyszer 120 méternyi kötéllel és temérdek felszereléssel kivonuló Kessleréket.
Ezért aztán a ferenchegyi nyíláshoz már sokkal kisebb poggyásszal érkezett meg Kessler Hubert, és rögtön leereszkedett a tátongó nyílásba. Már az első métereknél érzékelte: valószínűleg ezúttal nagyobb barlangba jutott.

A kezdet sem volt könnyű, a másfél méter átmérőjű kerekded alaprajzú természetes aknában függőlegesen kellett leereszkednie. Az akna fenekéről vízszintes, de szűk járaton, csupán hason csúszva jutott tovább, de olyan erős légáramlat tört kifelé, hogy karbidlámpájának lángját eloltotta, és csak elemlámpával tudott továbbjutni, amelynek fényénél teljesen kerek, csőszerű folyosót látott. Mivel hallotta a fenn közlekedő járművek dübörgő hangját, így beazonosította, hogy a Törökvész út alatt halad, de nemsokára derékszögben elkanyarodott a járat, és a kutató egyre mélyebben hatolt a barlang belseje felé. A barlangász számára a huzat általában jót jelent, mert vagy a járat hosszabb folytatásában, vagy egy közeli kijáratban reménykedhet. Így Kessler is, ha elágazásnál azt tapasztalta, hogy az egyik ág huzatos, akkor azt választotta, mert valószínűsítette a másik irány zsákutca mivoltát.

Ez a feltételezése helyesnek bizonyult. Szűk csatornákon kellett átvergődnie, ráadásul ezek néhol annyira eltömődtek, hogy kisebb köveket el kellett távolítania a továbbjutás érdekében. Egyszer csak egy olyan üregbe ért, ahol már fel tudott állni, és a légáramlat is megszűnt. Azt hitte, az út végére ért, amikor is a lába alatt hirtelen megmozdult egy kőlap, és lefelé csúszva egy tágas terembe ért. Ekkor már semmi kétsége nem volt, hogy a Szemlő-hegyihez hasonló nagyságú barlangba jutott.

A barlang falait apró pálcika alakú kristályok díszítették. A felfedezés öröme tovább űzte, úgy tűnt, hogy a barlangnak sosincs vége. Majd hol a földfelszín közelébe ért fel egy kürtő megmászása közben, amit onnan gondolt, hogy gyökerek lógtak le a mennyezetről, máskor meg a mélységek felé vette az irányt. Egy meredek, keskeny, lefelé vezető hasadékban egyszer csak olyan szűk helyre ért, ahová lecsúsznia még csak sikerült, de se tovább, se visszatolni magát nem volt képes. Miközben teste beszorult, az újból a karbiddal világító kutatónak majdnem meggyulladt a ruhája, de a lámpát nem tudta eloltani, mert a kezei is beszorultak. Végül az utolsó pillanatban sikerült elfújnia a lángot, és teljes sötétségben, mozdulatlanságra kárhoztatva, több száz méterre a bejárattól töprengett azon, mitévő is legyen.
Talán sokan megkérdezik, hogy miért ment le egyedül, miért nem vitt több felszerelést, és főleg miért nem volt óvatosabb? Egy barlangász azonban az élete legszebb pillanataként éli meg, amikor előtte ember által még sosem látott birodalmat fedez fel a föld alatt, és nehezen türtőzteti magát, ha még további folytatásokat remélhet. Mint már említettük, ezt megelőzően többször is sikert nem hozó helyre hívták ki, így amikor eljött a nagy pillanat, nem tudott ellenállni. Akkoriban még a biztonsági kérdéseket lazábban kezelték. De ő nemcsak a test erejével, hanem a szpeleológus tudásával is haladt a föld alatt. Már első útján is sikerült sok alapvető dolgot felismernie, amiket a későbbi felfedezések többnyire meg is erősítettek.

De ne hagyjuk ott Kesslert a barlang foglyaként, mert végül is egy ügyes mozdulattal nemcsak ki tudta szabadítani magát a kürtő öleléséből, hanem felküzdötte magát egy kiszélesedő helyig, és ott újra meggyújthatta a lámpáját, majd így ki is jutott a barlangból. Akkor meg azt látta, hogy míg ő lent volt, a csatornacsövek fektetése már a barlangnyílásig elkészült, és csak a beföldelés maradt hátra, ami örökre bezárta volna a bejáratot. A nagy tudományos értéket képviselő természeti kincs végleg el lett volna temetve. Ezért Kessler hamarosan visszatért a barlangba, hogy legalább az első részt alaposan feltérképezze, és szükség esetén a járdáról mesterséges lejáratot lehessen létesíteni. De az építkezések biztonsága miatt is nélkülözhetetlennek mutatkozott a bejárat megmentése, mert csak így lehetett megállapítani, hol közelíti meg a járatrendszer a földfelszínt, hol ne emeljenek épületeket. Ezért is volt fontos a barlang pontos térképét mielőbb elkészíteni. Budapest polgármestere a kutatók javaslatára azonnal elrendelte a járdáról nyíló mesterséges lejárat megépítését, és az utolsó pillanatban a barlang bejárata nem zárult be.

Az 1934-es év is a lázas kutatás jegyében telt. Hamarosan már a második térképet is megrajzolták, hiszen rövid idő alatt sikerült háromszorosára bővíteni az ismert járatok hosszát, így az 870 méternyi lett. Azt tapasztalták, hogy a járatok általában párhuzamosan haladnak és a kereszteződések körülbelül 60 fokos szöget zárnak be. A bonyolult, labirintusszerű üregrendszerben még a gyakorlottabbak is nehezen ismerték ki magukat. A legfélelmetesebb talán az volt, hogy a széles és viszonylag kényelmes folyosók többnyire vakon végződtek, és legtöbbször a szűk, néhol eltömődött járatokon vezetett az igazi kiút. De más veszélyek is leselkedtek a nem elég óvatos barlangjárókra, mert a folyosók sokszor függőleges aknákban, kürtőkben folytatódtak. De a kutatásoknak és felméréseknek meglett az az eredménye is, hogy Kessler a felszínen is meg tudta jelölni azokat a pontokat, ahol a barlang azt erősen megközelítette.

Ekkor még szóba került a nagyközönség előtti megnyitás is, mert, ellentétben a Szemlőhegyivel, a barlang itt nem tulajdonjogi bonyodalmakkal átszőtt magántelkek alatt húzódott, hanem főleg közterület mélyében. Tágítással, esetleg egy táró fúrásával és egyéb szükséges berendezésekkel elképzelhetőnek tartották az utcai ruhás látogatás megteremtését, és mint Budapest új föld alatti látványossága, az idegenforgalom máris kapva kapott volna a lehetőségen, sőt, a propagálásába is szívesen beszállt volna.
A felfedezés híre így is hamar elterjedt, és sok turista kereste fel a föld alatti csodát. A legtöbben azonban már rögtön az elején, a szűk járatoknál megtorpantak, és visszafordultak. Azok, akik tovább merészkedtek, felejthetetlen élményekkel lettek gazdagabbak.

Dr. Jaskó Sándor és Antos Miklós szintén részt vett a kutatásokban és felmérésekben, és az akkor 870 méter hosszan ismert barlangot a Pálvölgyi után a második leghosszabbnak tartották a Dunántúlon. Utóbb a kutatók és mások is belátták már, hogy a bejárat utáni szűk részek egyenletessé tétele és kiszélesítése több szempontból is nehezen lenne kivitelezhető, ezért a barlangot meg kell hagyni a sportmászástól sem visszariadó edzettebb és a megfelelő felszereléssel rendelkező turistáknak, barlangászoknak. Így az idegenforgalmi megnyitás hamarosan lekerült a napirendről. A kutatás azonban lázasan folyt tovább, és számba vették a környező barlangokkal való kapcsolat lehetőségét is. Leginkább a légvonalban egy kilométernyire lévő Szemlőhegyivel gondolták az esetleges összefüggést.

De nemcsak a járatokat, hanem a barlang falait, mennyezetét is kutatták, számos tudományos megállapításra jutva. A hajdani hévízfeltörések nyomait sok helyen azonosították, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kőzethasadékok már korábban is megvoltak, azok barlanggá tágulását ezek idézhették elő. Különösen az üstformájú kupolák igazolták a feltételezést, de több szép szabályos félkürtő is szemléltető példa erre.

A falakat sok helyen, például a Bocskay-teremtől dél felé rózsacseppkő díszíti, de gyakran fordul elő a borsókő is. A kutatók a rózsacseppkő anyagát ekkor még aragonitnak gondolták, és erről nevezték el az Omladék-teremből induló folyosót. Más szakemberek már akkor felhívták a figyelmet, hogy ezek kalcitkristályok, de az Aragonit-folyosó nevét nem változtatták meg. Természetesen az átlagemberek számára kevésbé értelmezhető komplex tudományos kutatásokat is végeztek, amelyeknek eredményeit több munkában is közreadták. A barlang iránti érdeklődés ezzel nem múlt el, csak az a hőskor, amikor az igazán nagy felfedezések, az első bejárások megtörténtek.