A történelem szelleme

Itt van például az a mintegy hatszázezer budapesti honpolgár, aki sorfalat állt 1896. június 8-án a millenniumi díszmenetnek a királyi várból a Parlamentbe vezető több kilométeres úton, nem az otthon maradást választotta — kontemplatívan vagy aktívan eltöltve az időt —, ha már kiszorult a menetből, hanem színes, éljenző hátteret biztosított a hatalom parádés felvonulásának.

A menet a Vérmezőn gyűlt össze. Onnan az akkori Széna (ma Moszkva) tér második kerületi felén kerülve fordultak rá a budai Ország útra (ma Margit körút), hogy azután végighaladva a Margit hídon át a Lipót (ma Szent István) körúton, bekanyarodva a Váci körútra (ma Bajcsy-Zsilinszky út), és az újonnan nyitott Alkotmány utcán jutottak a félig kész Parlamenthez, ahol ünnepi ülését tartotta a magyar országgyűlés.

Bennünket most Klösz György fényképész több helyen publikált felvétele köt le, amely a felvonulásnak a második kerületi szakaszáról mutat egy jelenetet. A menet a mai Moszkva tér és Széna tér sarkára ért, az elé az épület elé, amelynek ma a népszerű Kétlyukú borozó ad jelleget, még ha ez a jelleg sokak szerint viszolyogtató is. Ám abban az időben, 1896-ban itt egy nagyon is prosperáló budai kávéház üzemelt. A lényeget kifejezi már az is, hogy napjaink kocsmája a szuterénszinten van, Pfanzelt János egykori kávéháza pedig a földszinten volt, amely az Ország út irányában a félemeletet jelentette.

Az elnyűhetetlen gyűjtőnek, Saly Noéminek, a kávéházak rajongójának sikerült megtalálnia egy Pfanzelt-leszármazottat, aki elmesélte, hogy a kávéháztulajdonos egy bajor családból származott, amely a XIX. század elején települt be a Monarchia területére. Pfanzelt az 1880-as években a várbeli Bécsi kapu téren nyitott először kávéházat. Második házasságával egy helyi, szakmabeli családba, a Budán tősgyökeres Petz famíliába nősült be. A kávéház fölött lakott a család, s a közelben, a Fillér utcában volt nyaralójuk. Négy gyereke született Petz Karolinnak, kettőt pedig még az előző házasságából hozott az özvegy apa, de a nagycsaládos vidám élet csak 1904-ig tartott, ekkor ugyanis Pfanzelt János meghalt, a kávéház pedig bezárt. A képen világosan kivehetők az ablakokban ülő családtagok. (Ez lenne akkor itt a határeset bámészkodás és otthonülés között…)

No de térjünk vissza a felvonulókhoz. A képen egy kis szeletét, az elejét látjuk csupán a parádés csoportnak. A menetet hat herold nyitotta meg gazdag díszes kék ruhában, fehér lovakon. A kürtjelzéseiket régi magyar motívumokból Káldy Gyula, az Operaház igazgatója állította össze. Utánuk lovagolt Perczel Dezső belügyminiszter mint a városi és megyei törvényhatóságok bandériumának vezetője pompás díszmagyarban, kezében buzogánnyal. Lovát két daliás csatlós vezette. Közvetlen kísérete gróf Eszterházy Béla főrendiházi tag és Rohonczy Gedeon országgyűlési képviselő volt, utánuk jött Farkas Zoltán belügyminiszteri titkár mint a díszfelvonulás főrendezője. A háttérben a budapesti bandérium élén Návay Aladár.



A hódoló felvonulás középpontját és eszmei centrumát a korona képezte. Egy hatfogatú, reneszánsz díszhintó vitte ezt, előtte díszbe öltözött koronaőrök vonultak katonás rendben. Az úton végig „levett kalappal üdvözölte mindenki a szent jelvényt”. Hosszú idő óta most először jelent meg a nyilvánosság előtt a Szent Korona mint az önálló független magyar királyság szimbóluma. A korabeli beszámoló szerint: „S kik látták ezt a symbolumot, mélyen megilletődve, a magyar nemzeti eszme erejétől s fenségétől áthatva távoztak onnan.” A korona körül ott volt a jogar, az országalma, a koronázási palást, valamint a kormánytagok, élükön Bánffy Dezső miniszterelnökkel, akinek a hintója Vaszary Kolos esztergomi hercegprímás kocsiját követte. Egy hatfogatún vonult fel Tisza Kálmán és herceg Eszterházy Pál királyi biztos, utánuk pedig a királyi jelvények vitelére jogosult főrendiházi törvényhozók: gróf Karácsonyi Aladár, gróf Majláth György, őrgróf Pallavicini Sándor és báró Révay Gyula. A menet nagyját a történelmi jelmezekbe öltözött huszárszázad és az egyes vármegyék bandériumai alkották.

Aki azon a verőfényes napon ott bámészkodott a Széna téren, úgy érezhette, hogy a magyar történelem szelleme vonul el előtte. A dicső múlt, magasztos érzések a szent korona láttán, és persze a pompás, aranydíszes kosztümökbe öltözött tekintélyek. A korabeli tudósítások szerint a bandériumok Pestre érve igencsak megéheztek, megszomjaztak. A bandéristák egy része eltévedt az út menti vendéglőkben, fiatalok, öregek vegyest, csak a rendőrök meg a katonák tartották meg helyüket. „Ha pincér jött az utcára sörös poharakkal a kezében, egyszerre hat-hét szittya támadt reá s a szegény frakkos halandót egy pillanat alatt megfosztották mindenétől. Mire felocsúdott rémületéből, újabb rémületbe volt kénytelen esni, mert ekkor már az üres poharakat tukmálták rája.” Egy fotós hiába próbált rávenni egy torzonborz kurucot, hogy pózoljon a kamerája előtt, az csak a söröskriglivel a kezében volt hajlandó. Pedig sör a kurucok idején még nem volt mifelénk.
Hegel Napóleonban még a világtörténelem szellemét látta átgaloppozni a szétdúlt Jénán. Mintha a magyar történelem szelleme kevésbé lenne elvont. Igaz viszont, hogy a történelem vége, amelyet Hegel konstatált, kétezer körül ugyanúgy újra megállapíttatott, ahogyan a korona is újra díszmenet része lett.

Rostás Péter