Emlékek Tolsztoj szülőföldjéről

Csodaszép augusztusi nap volt, a „világos tisztás, jasznaja poljana” gondosan őrzött parkja, fái, az épületek ragyogtak az augusztusi napfényben. A grófi birtok – ahol 1828-ban a világirodalom egyik legragyogóbb lángelméje született, akit csak a legnagyobbakhoz illő hasonlítani: Homéroszhoz, Shakespeare-hez – ma múzeum, zarándokhely. Ez a szellemi óriás itt, a Moszkva alatti vidék dombjai között, Tulától alig tizenöt kilométerre élt és alkotott ötven éven át. Megilletődve jártam be a nagy író szülőházának szobáit, termeit. Tényleg itt vagyok? Hiszen az ő nyelvét igyekszem megismertetni tanítványaimmal, és regényeinek, elbeszéléseinek egy részét, amelyek javarészt itt születtek. Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás, Kreutzer szonáta, Ivan Iljics halála, de hiszen tele lenne a lap, ha mindet felsorolnám így csak a legismertebbeket említem. Félévszázados munkássága egyetlen hatalmas erőfeszítés volt az ember, a világ boldogítására.

A krími háborúból (1852-55) hazatérve – ahol a vér, az igazságtalanság minden poklát közelről látta – megváltozott lélekkel jött haza birtokára, Jasznaja Poljanára. Előtte úgy érezte, őt a sors egy szűk társadalmi osztályba rekesztette (gróf volt) és ebből próbált meg kitörni, ezen akart változtatni. Bűnnek minősítette a vagyont, és megtagadta osztálya fényűző életét. Jogosulatlannak érzi a magántulajdont, de a családját nem meri megfosztani a birtokaitól, csak maga él nagyon szerényen. Külföldi utazása során a népoktatást tanulmányozza a falusi elemi iskolák számára. Hazatérve saját birtokán iskolát alapít muzsikjainak és azok gyermekei részére, olvasókönyvet ír nekik és maga tanítja őket. Birtokomban van az általa írt tankönyvből néhány lap: kedves, játékos stílusban íródott, figyelembe véve az életkori sajátosságaikat. Hiszen több ezer kötetes könyvtára is itt van az épületben, a szerény dolgozószoba az íróasztallal, ahol a nagy művek és a kedves olvasókönyvek születtek.
Idézem az író egyik legkedvesebb unokájának visszaemlékezéseit, neki és Szonya testvérének mesélte 1909. szeptember 18-án Lev Tolsztoj a Mese a fiúról és a hét uborkáról című mesét. Ilja Andrejevics Tolsztoj (1903-1970) angol nyelven írta le emlékeit: „Először télen jártam a nagyapám házában. Az első reggel korán keltünk, de amikor felmentünk az ebédlőbe, már ott találtuk a nagyapámat, aki mindig mindenkinél korábban kelt. Emlékszem az angliai divathoz szokott szememmel csodálkoztam nagyapám öltözékén. Meleg, orosz ing volt rajta, amilyet a parasztok viseltek. A nadrágja sötét, buggyos volt, a szárát begyűrte a puha bőrből készült csizmába. A sötét öltözékből kivilágított hosszú, fehér szakálla és borzas ősz feje. Reggeli után sétára indult Belka nevű kutyájával a birtok bejáratánál lévő faluba. Ott bement egyik-másik kunyhóba, meglátogatta a betegeket vagy valamelyik volt tanítványát. Elbeszélgetett velük, meghallgatta panaszaikat, tanácsokat adott nekik. A következő éveket hol apám birtokán, hol Jasznaja Poljanán töltöttem. Tolsztoj sok fia és lánya is gyakran utazott oda egész családjával. Örömmel fedeztem fel, hogy sok vidám unokatestvérem van, akikkel szerettünk végigkocsizni vagy futni a kastély körüli hosszú fasorokon.”
Tolsztoj erkölcsi tisztaságot csak az egyszerű muzsikban és a gyermekekben lát. Időskori műveiben egyre inkább saját erkölcstanát állítja a mű előterébe: az egyszerűség, a kölcsönös megbocsátás, a szeretet „vallásos” parancsát.
1908-ban az egész kultúrvilág megemlékezett a nyolcvan éves író születésnapjáról. De Tolsztojt lelki problémák gyötörték: „Mindinkább szenvedek az egyenlőtlenségtől, amely átszövi az egész életünket. Ez az én életem titkos tragédiája.” 1910. október 28-án, 82 éves korában egyszerű muzsiknak öltözve titokban elhagyja otthonát orvosával együtt. Asztapovo állomáson rosszul lesz és november 7-én itt éri a halál.
A Jasznaja Poljana-i parkban hársak, fenyők és aranyos levelű nyírfák állnak őrt a nagy író egyszerű sírja fölött. Egyszerű sírhant, amelyen még fakereszt sincs, csak a látogatók virágai. Ő akarta így: halála után is hű maradt önmagához, egyszerű nagyságához. Virág helyett ezek a sorok tisztelgés a nagy író emlékének, halálának századik évfordulóján.
Justyák Jánosné Miklós Mária