Tábori Nóra emléktáblája

Az ünnepélyes emléktáblaavatón a családon kívül számos barát és pályatárs is fejet hajtott a nagyszerű színésznő emléke előtt. Marton László, a Vígszínház igazgatója meleg szavakkal idézte fel szakmai kapcsolatukat, amely az akkori rendező szakos főiskolás és a már sikeres művész között kialakult, és amely az évek során barátsággá fejlődött.
– Egyszerű, tiszta lelkű, szeretetteli ember volt gazdag élettapasztalattal, sajátos, magával ragadó humorral és kifogyhatatlan energiával – emlékezett Marton László, majd felejthetetlen színpadi alakításairól beszélt egészen az utolsó, Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjában nyújtott alakításáig.
– Az utolsó estek egyikén a színpadra vezető folyosón álltam, és láttam, hogy Nóra milyen lassan megy a színpad felé. Elszomorodtam, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire fáradt, gyönge és beteg. Azután bementem a páholyba, éppen akkor lépett színre: és a színpad megtelt energiával és melegséggel, a nézők jókedvűek lettek. Tábori Nóra aznap este is elvarázsolta őket.
– Az én Nórám még mindig ott áll fenn, a lépcső tetején, és nekem integet – kezdte visszaemlékezését a könnyeivel küzdő Igó Éva, a pályatárs és barát. Megható és vidám személyes emlékeket mesélt a színésznőről, aki „úgy tudott tiszta szívvel szeretni, félni és haragudni, mint egy gyerek”. A legendás művésznő új emléktáblájánál Igó Éva, Marton László, Hegedűs D. Géza és Fesztbaum Béla, Radnóti Zsuzsa dramaturg és Lázár Egon, a Vígszínház gazdasági igazgatója helyeztek el koszorút.

Tábori Nóra Temesváron született, de tízéves kora óta Magyarországon élt. Hogy veleszületett járáshibáját korrigálja, édesanyja táncolni taníttatta. A táncórák olyan sikeresek voltak, hogy tizennégy éves korában táncosnőként kezdte pályáját, majd Both Béla szegedi színiiskolájában tanult. A Színiakadémia elvégzése után játszott Szombathelyen, majd Győrben, Sopronban, Pécsett, és főként szubrettszerepekben láthatta a közönség. Szeged hozta meg számára az első jelentős sikert, 1949-ben Gorkij Ellenségek címu darabjában. 1951-ben szerződött a Vígszínházhoz (akkori nevén a Magyar Néphadsereg Színházához), amelynek több mint ötven éven át, haláláig tagja maradt. A 1956-os Antigoné-előadásban övé volt a címszerep. Később nagy darabok nagy szerepeit játszhatta el: Roxane (Rostand: Cyrano), Pearce-né (Shaw: Pygmalion), Kvasnya (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Orbánné (Örkény: Macskajáték). Legnagyobb sikere talán Jónásné alakítása volt Csurka István Házmestersirató címu darabjában. A almezés is jelentős szerepet játszott életében. Olyan alkotások őrzik mozdulatait, mint az Abigél, A beszélő köntös, az Egri csillagok, az Esős vasárnap, a Kárpáthy Zoltán, a Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, a Szépek és bolondok, a  Fekete gyémántok, a Merénylet, A Pendragon legenda, a Különös ismertetőjel, a Gyermekrablás a Palánk utcában, az Ámbár tanár úr és a Sztracsatella.

Tábori Nórát nem csak a közönség fogadta szívébe, „házon belül” is mély tiszteletnek és szeretetnek örvendett. Színpadi remekléseit a társulat több vígszínházi díjjal jutalmazta. Elsők között húzhatta ujjára a Varsányi Irén-gyurut (1971), kétszer részesült Ajtai Andor-emlékdíjban (1979, 1987), és igazi rangot adott a Ruttkai-emlékgyurunek (1994). 2005. november 23-án hunyt el.