Ártatlan enyelgések

A kép felső részén puttók tartanak egy női fejet ábrázoló, plasztikusan megfestett domborművet, míg az alsó harmadban egy rokokó kartusban elhelyezve egy bárányokkal körülvett pásztorlány látható. A festő, aki élete utolsó harmadában komoly megélhetési gondokkal küszködött, és pályát módosítva fényképezéssel fejezte be működését, egyben a XVIII. század végétől működő népszerű budai intézmény, a Szép Juhásznéhoz címzett vendégfogadó tulajdonosa is volt 1872-től. Ez meg is magyarázná az alsó részben látható ábrázolást: lényegében egy profi festő a saját üzletének festett cégért.

Ám a domborműben a művészettörténeti szakirodalom a mester saját feleségét, azaz magát a hús-vér fogadósnét azonosítja. Ráadásul a felső, puttós kompozíció egy XVII. századi holland kép, egy apoteózist ábrázoló mű másolata, amelyet a bécsi császári gyűjteményben őriztek. Így a két rész együtt már Borsos saját feleségének a legendabeli Szép Juhásznéval való azonosítását és egyúttal felmagasztosítását jelenti.

A Szép Juhászné fogadót a XVIII. század vége felé alapította Pavianovich János budai jegyző. Az 1830-as években élte virágkorát, ekkor egy szép klasszicista épületet is felhúztak a régi mellé. Ebben az időszakban nemcsak a vendéglő lett igen népszerű a Budára igyekvők és a városból kirándulók körében, hanem maga a Szép Juhásznéról és Mátyás királyról szóló legenda is. Gondoljunk csak Pardoe kisasszonyra, az angol utazóra, aki 1839-ben Döbrentei Gábor társaságában járta a budai hegyvidéket, és szép, érzelmes tájleírásai közé beillesztette ezt a történetet is. A magyarok, mint írja, úgy mesélnek Mátyás királyról, mintha a történetek tegnap játszódtak volna le. Ennek a Szép Juhászné esetében egy igen egyszerű, kézzel fogható magyarázata is volt. Az angol hölgy és a reformkori Budán élők fantáziáját Kiss Károly 1828-ban megjelent elbeszélése táplálta a témáról.

Az ízes, nyelvújítás kori darabos magyar nyelven előadott történet voltaképpen meglehetősen furcsa. Legalábbis erkölcsi eszszenciáját nehéz egyeztetni a Borsos-kép sugallta tartalommal. De lássuk a sztorit.

Terka, Beatrix királyné juhászának gyönyörű és fiatal neje, mikor hazafelé tartott a mezőről, ahová jóval idősebb férjének vitt ebédet, saját háza előtt egy délceg vadászt, az általa fel nem ismert Mátyás királyt találta. A nem várt vendég, aki Miklós néven mutatkozott be, korántsem viselkedett tartózkodóan az egyedül maradt asszonnyal. Incselkedett vele, nyájasan kérdezgette, sőt ölelgetni-karolgatni is próbálta, amiből Terkának úgy kellett kimenekülnie. Miklós kifaggatta a ház asszonyát életéről: Visegrádon nőtt fel az ottani erdész lányaként, és tulajdonképpen azért kellett eljönnie ide, mert egy nála csak könnyű szórakozást kereső fiatal vadásszal nem akart viszonyt kezdeni, és apja tanácsára inkább a nálánál jóval idősebb, de szelíd és jó embernek megismert Andor bácsihoz ment férjhez.
Az álruhás Mátyás mindjárt az első alkalommal meg akarta csókolni Terkát, ő azonban ezt nem hagyta. Ugyanakkor nem zárkózott el a további találkák elől. Másnap uzsonnával várta a vadászt, és amíg Andor bácsi a juhokkal vesződött, ők a ház előtt, egészen addig, amíg a juhász hazatértét távolról kolompok nem jelezték, vígan beszélgettek. A házba nem mentek be, mert a férj ezt feltételül szabta ifjú feleségének a vadász megvendégeléséhez.

A találkák sora folytatódott: „Mindinkább tetszett Mátyásnak az eleven asszony, mégjobban ártatlan enyelgései…” — írja Kiss, így a király egyre többször látogatta a kis menyecskét. Aki viszont, miközben szépségében és vonzásában mindinkább kivirult, egyúttal érzékelhetően rosszabb háziaszaszony lett. Odakozmált, füstös ételek jelezték, hogy gondolatai valahol máshol járnak, és amikor az ebédet a mezőre vitte, alig várta, hogy hazafuthasson találkozni a daliás vadásszal.
Egy délutáni találka, amikor a vadász bejelentette, hogy a király új háborúja miatt többé nem tud jönni, majdnem házasságtöréssé fajult. A síró asszonyka megszegve férje kikötését, bebocsátást engedett a vendégnek a hálókamrába, és csak az rebbentette szét a bűnbe tartó párocskát, hogy hirtelen kolompolást hallottak, amelyről ugyan kiderült, hogy csak a bojtárlegények által egy rókára szórakozásból kötött kolomp hangja volt, de a juhásznéra hirtelen rátört a szégyenérzet, és véget vetett az enyelgésnek.
Terka pironkodva elmondta férjének az esetet, aki erre nagy haraggal főnökéhez, a királynőhöz rohant. Beatrix erre igazi reneszánsz históriákból vett furfanggal leckéztette meg csélcsap férjét.
Maga öltözött juhásznénak, és a délután megjelenő vadászt már messziről integetve a sötét hálókamrába hívta. Aztán amikor „tűzindulattal rohant a vadász a sötétes kamrába, hol őt a vélt juhásznénak karjai fogák fel”, majd „ömledezett” az álruhás Beatrix előtt, akkor egy jelre betoppant a juhász és felesége, és egy lámpával megvilágította a szcénát.
Dramaturgiai csúcspontjára ért itt a történet, aminek Kiss Károly elbeszélése csak igen suta és esetlenül ható végkifejletet ad. E szerint a fülön csípett király hirtelen azt próbálta elhitetni, hogy ugyan realizálta, hogy nem Terkát ölelgette, de nem ismeri fel a másik asszonyban a királynét. Majd amikor Terka megmondta neki és köntösénél fogva rángatni kezdte, hirtelen a — be nem teljesült szándék szerint végül is megcsalt — juhász szólt rá asszonyára, felismerve a magyarok királyát: „Asszony, térdelj le! Ez maga a király!” Erre a menyecske a férje mellé rogyva csak így habogott: „Oda vagyok! Mikl… — a király!”
Pusztán azáltal tehát, hogy a szolgálónépek azonosították az uralkodó személyét, megoldódott a bonyodalom. Mátyás kegyes szavakkal simította el a történetet: „Keljetek fel emberek, felejthetetlen maradjon közöttünk ezen pillanat.” A királyné pedig gazdagon megajándékozta a juhásznét, és „enyelegve hagyta el Mátyással a kellemes helyet”.
Bevallom, nem tudok rájönni az idősödő Borsos motivációjára. Mi végre festette meg szép juhásznéként a feleségét? Öntépázó irónia Andor bácsi szerepében? Vagy csak vágyakozott egy hasonlóan fiatal és üde menyecskére, mert a nejére, aki a vendéglő szakácsnéja is volt egyben, is igaz volt, amiről Kiss Károly panaszkodott a maga korában: „…a szép gömbölyű magyar juhászné helyett most egy nem szép német csaplárosné szolgál a vendégnek.”
Rohonci Ármin

 
Az örök emlékezet legendái

A Szép Juhászné legendájának lehet valami varázsereje. Lapunk augusztus végén számában egy Borsos Józsefnek tulajdonított festményről írtunk, amely úgymond a művész feleségét mint a Szép Juhásznét örökíti meg. A Mátyás királlyal kis híján gáláns kalandba keveredő csinos s kissé könnyelmű menyecske történetét végiggondolva kissé nehéz elképzelni, mit is akarhatott Borsos kifejezni ezzel a művel.

Egyáltalán: milyen életet élt e titokzatos festő, aki a Szép Juhászné vendéglő tulajdonosa volt majd’ húsz éven át? Története az egyik legszívósabb, burjánzó legendafüzér a magyar művészeti irodalomban. Borsos romantikus utóélete 1913-ban kezdődött, amikor Ernst Lajos galériájában nagyszabású kiállítást rendeztek a magyar biedermeier festészet újrafelfedezésének szándékával. Ennek a feltáró jellegű kiállításnak az egyik legragyogóbb lelete Borsos életműve volt, amelynek összeállításával Lázár Béla, a jeles művészeti író szerzett elévülhetetlen érdemeket. Lázár alapvetően irodalmár volt. És ennek megfelelően kiváló — már-már túl jó — érzéke volt a dramaturgiához és a poézishez. Megköltötte a festő élettörténetét, amihez sok történeti adat mellett hasznosította hatalmas irodalmi műveltségét, sőt, a korszakban első virágkorát élő pszichológiai szakirodalmat is.

Borsos Bécsben, a Képzőművészeti Akadémián tanult festeni 1840-től, majd ott is élt igen jól menő és jól megfizetett portré- és zsánerképfestőként 1861-ig. Ekkor hazatért Pestre, ahol hamarosan felhagyott a festéssel és fotográfus lett. Egészen 1878-ig, végleges visszavonulásáig hol önállóan, hol különböző társakkal fényképészkedett, miközben 1865-től a Szép Juhásznéhoz címzett vendéglő tulajdonosa is volt először fotográfus társával, Doctor Alberttel, majd 1868-tól önállóan. A csárda a jelek szerint egyre jobban jövedelmezhetett, hiszen 1872-ben egy tánctermet is hozzáépíttetett, és magának is emelt egy lakóházat.

A fényképészetet 1878-ban végleg feladta; utolsó öt évét a Szép Juhászné-birtokra kiköltözve visszavonultan töltötte.
Lássuk ezek után a festő élettörténetének romantikus hangszerelésű előadásait. Mindegyik alaphangját a rejtélyes Szép Juhászné apoteózisa festmény adja. Ugyan sem a mester szignója, sem évszám nem található a képen és stílusában is meglehetősen eltér a hiteles Borsos-képektől, de éppen ez adott lehetőséget Lázár Bélának arra, hogy igen kései dátumra, 1875-re tegye a keletkezés idejét. És íme hozzá a nagyszabású kerettörténet: Borsos hazatérve Bécsből csakhamar felhagy a festészettel, és látszólag érthetetlen módon a művészietlennek tartott fotózásba, ebbe a gépies mesterségbe kezd. Lázár Béla 1913-ban kifürkészi a titkot:

„Az ember meggazdagodott, de a művész meghalt. Miért ítélte magát halálra? […] Borsos pálczát tört maga felett. Szökött a nyomor elől? Aligha. Itt lélektani rejtély előtt állunk, melyet csakis lélektani alapon oldhatunk meg. Azidétt vesztette el alig egy évi házasság után szeretett feleségét, s e feletti bánatában, durva munkába fojtva keservét, keresi a lélekölő mesterséget. Szinte menekül a művészet elől s lelkét, titokban, önmaga előtt, csak jóval később leplezi le. Mikor a fotografálásból megszedte magát, megvette a Szép Juhászné-csárdát, a korcsmát bérbe adta, ő maga pedig ott élt visszavonulva 1883-ban bekövetkezett haláláig. Ez idő alatt csak egy képet festett. Annak a képét, akit mindig maga előtt látott, ifjan elhunyt nejét, aki élt, mert megjelent álmaiban, s most márvány reliefben festette meg. Ott volt vele itt is, a Szép Juhászné csárdánál s a puttóktól tartott relief alá oda festette őt, mint Szép Juhásznét, körülötte szelíd báránykák — az örök emlékezet.” A merész elgondolás hátterét, illetve forrását Lázár csak 24 évvel később, 1937-ben merte megírni. Az elhallgatott forrás ugyanis Borsos lánya volt: a festő korán elhalt Ida nevű feleségétől származó gyermeke mesélte el mindezt neki. Tőle tudta meg Lázár azt is, hogy Borsos együtt élt a Szép Juhászné vendéglő korcsmárosnéjával, akit állítólag a halálos ágyán feleségül is vett.
Lázár tehát a magánéleti trauma búvópatakként csordogáló és egy adott pillanatban felszínre törő emlékével magyarázta a festészeti praxis kései újrafelvételét.

Nem így tudta a történetet Borsos másik monográfusa, Kopp Jenő. Szerinte a Szép Juhászné megdicsőülésének képét egy második feleség, Anna halála fölött érzett fájdalmában festette 1875-ben a mester. A kép dramaturgiai szerepe a Borsos-életműben Kopp értelmezésében sem kisebb. „Ez a kép a hallgatásba temetkezett művész minden külső máztól megtisztult őszinte megszólalása. Váratlanul kiejtett utolsó szó, melyet a sors kikényszerített.” Egy öregember élete alkonyán még egyszer ecset után nyúl… Szép, romantikus kép, és az ember könnyen el is ringatná magát ebben az idillben, ha nem jutna eszünkbe, hogy Borsos ekkor mindössze ötvennégy éves, és még nyolc év hátra van amúgy sem hosszú életéből.
Kopp felfogásának is az volt az alapja, hogy a fényképészet nem művészet, hanem csupán pénzkereső mesterség. Ebből kiindulva Borsos hazatérését Bécsből és a festészettel való felhagyását a mester kishitűségének, a bizonytalan jövőtől való rettegésének számlájára írja. „Nagyra hivatott tehetség elkallódása a gyenge akarat, a kis koncepciójú lélek útvesztőjében.” Borsos Kopp szemében a „divat sodrába került művész”, akinek a „fejlődése megakadt, mert nem volt szüksége a teljes elmélyedésre. Nem tanulta meg szeretni és megbecsülni a művészetet, mert alig küzdött érte. A könnyű sikerek juttatták tehetségét zsákutcába.” Ellenben a kései Szép Juhászné-képpel eljött úgymond az igazság és a vallomás, a coming out pillanata. E képről Borsos — Kopp véleménye szerint — „bánatában az őszinteséghez menekülő szomorú szemével” néz ránk. „Egyszerűség és őszinteség van a színek letompított, halk szavában, a puttók mozdulataiban, melyek a szerelemben eltelt boldog idő szimbólumai, s a tájképben, mely talán a művész lelkét jelképezi emlékeinek csendben őrködő pásztorával, a szép juhásznéval — feleségével.”
A végére hagytam a javát. Csathó Kálmán, ez a fürge tollú, érzelmes regények garmadáját kitermelő szépíró (gúnyneve szerint Csatorna Kálmán) 1937-ben regényt írt Borsosról. Ennek a műnek egyenesen a vezérmotívuma a Szép Juhászné fogadó.

A regény a vendéglő kertjében 1840-ben tartott majális leírásával kezdődik: Borsos meglátja Kovalszky Idát. A sudár, fekete hajú, finom és komoly arcú hölgy mélytüzű dióbarna szeméből „csodálatos jóság, szelídség és okosság sugárzott és valami leírhatatlanul vonzó báj, ami egész lényén elömlött és Józsit teljesen elragadta, de egyben meg is félemlítette”. A majális során Borsos elbeszélget a Borotvás nevű korcsmárossal, aki kifejti neki, hogy az ital annak jó, akit már más nem melegít az életben, akit cserbenhagyott az élet. A 19 éves Borsos ezt alig értette, de „Homályos sejtés suhant át a szívén, amitől megborzongott. Hát nem elég a halál, amely fenyegető rémként áll kikerülhetetlen végső célul minden cél mögött? Az is lehetséges, hogy el kell temetkezni még a halál előtt.”
A festőnek készülő Józsi, miközben Ida varázsolta el, mégis egy Lilla nevű lánynak csapta a szelet a majálison, mert Idát elérhetetlennek tartotta. Lilla viszont, amikor megtudta, hogy bizonytalan egzisztenciájú piktor akar lenni, faképnél hagyta. Ezután, még mindig a Szép Juhászné-birtokon, ugyanazon a délutánon Idának vallott szerelmet, aki azonban visszautasította, sőt Borsos egész művészlényének alapvonását kiemelő kulcsmondatokat fogalmazott meg: „Maga hűtelen és megbízhatatlan. Maga nem vesz komolyan semmit és senkit. Feláldoz, megcsal mindent és mindenkit! Meg fogja csalni a művészetet is! […] Nem lesz hozzá igazán hű!” Idának nem tetszett, hogy egy lányért, még ha az ő maga is, odadobná Borsos az évek óta dédelgetett vágyát, hogy Bécsbe menjen festészetet tanulni.
Csathó regényében Ida Borsos művészi oldalának megszemélyesítője, „a fiú jószelleme”.

Borsos a Szép Juhászné-beli majálist követően, a bécsi tanulóévek után mégis elnyeri Ida kezét, aki csakúgy, mint Borsos művészete, hamar meghal. A fényképésszé lett festő csak jó húsz év elteltével, immár masszívan alkoholizálva kezd egyre többet, egyre fájóbban visszaemlékezni az elvesztett feleségre, más szóval az odahagyott festőművészetre.
És amikor végiglátogatja az Idához kötődő helyeket, többek közt elvetődik újra a Szép Juhásznéhoz is, ahol még mindig ugyanaz a profetikus szavakat megfogalmazó, egyébként Horatiust latinul szavaló Borotvás a tulajdonos. Az éppen árverésre kerülő csárdát Borsos megveszi, hogy aztán a szinte misztikus erejű és szimbolikus jelentőségűvé emelkedő helyen újra festeni kezdjen, és elkészítse egész pályafutása foglalataként a Szép Juhászné apoteózisát.
Csathó szerint a kép alsó részében Idára emlékezve azért a Szép Juhászné tájékát festette meg, mert itt „először eszmélt rá, hogy szereti és mostanában óraszámra nézte azt a helyet, ahol azon a régi, régi majálison egymásra találtak.”

A Szép Juhászné mintha tényleg generálná a romantikus legendákat. Én a magam részéről ugyanakkor egyre kíváncsibb vagyok, hogy valójában ki és miért festette a Kiscelli Múzeum állandó kiállításán látható enigmatikus képet.

Rohonci Ármin